~ 5. Moment ~

A repülő lassan emelkedett a rózsaszínben játszó felhők fölé. Akár a vattacukor tenger.
Fejemet az ablaknak döntöttem, átadtam magam a zenének és a gondolataimnak. Fájt, hogy újra itt kell hagynom a családomat. Fájt a tudat, hogy újra elválunk, még akkor is, ha tudom hogy pár hónap múlva újra találkozunk.
Ez alatt a két hét alatt visszatért az életem az eredeti kerék vágásba és hirtelen minden a régi lett. Aztán most újra ki kell belőle lépnem. Egy másik élet folytatódik.
London vár és én megyek. Az elkövetkezendő hetek nagyon mozgalmasnak ígérkeznek. A Villámcsapás eljut a Föld országaiba és lassanként ismertté válik. Én két nap múlva egy óriási ünnepségen- vagy min- veszek részt. Emma és Scarlett valószínű kevésbé izgatottak, mint én, hiszen ők már tapasztalt színészek és nem okoz gondot nekik végig sétálni a vörös szőnyegen. Én viszont... Egy fényképező gép fényétől is megvakulok, nem hogy húszétól! Elgondolkozom, vajon mit kérdeznek majd tőlem. Vajon mi fogja őket érdekelni. És hogyan fogom bírni.
Remélem Dasie el tud kísérni engem. Szükségem van a támogatására. Éreznem kell, hogy ott van mellettem.

  Egy kedves hölgy simogatta vállamat.
- Kislány, le kéne szállni.- suttogta. Bólogattam kómásan, és magamra vettem a kabátom és kiléptem a repülő melegéből London párás hűvösébe.
Julia megígérte hogy kijön értem, úgyhogy a bőröndjeimmel küszködve kémleltem a parkolót. Az ismerős autó felé közeledve elöntött az ismerős öröm. Julia mindig megboldogít és felvidít. Julia kipattant az autóból és karjai közé zárt.
- Nagylány! Hát itt vagy! Megnőttél ez alatt a két hét alatt. És szebb lettél. Istenem te lány!- mosolygott. Megpusziltam és örültem, hogy ilyen boldognak látom. Ám ekkor kinyílt az anyós ülés felőli ajtó és Dasie szőke haja libbent az enyhe szélben.
Mosolya széles volt és boldog.
- Dasie! De hát... Te... Hogy hogy?- képedtem el.
- Hát nem is örülsz?- nevetett önfeledten.
- Hogyne örülnék! Csak azt hittem hogy dolgozol!- öleltem át.
- Szabadságot vettem ki miattad! Szeretnék veled lenni!- mondta miközben beszálltunk a kocsiba.
- Istenem, de aranyos vagy! Köszönöm!!
- Lányok mit terveztek mára?- kérdezte Julia.
- Amennyiben Dasie is benne van, szívesen mennék el vásárolni. Ruhát kell választanom, hiszen meg egyeztünk! Dasie-nek is szüksége van egy ruhára, és teljesen üres a hűtőm is. Szóval ma és holnap vásárlós napot tartunk, utána pénteken veled találkozom és végül szombat.- fejtettem ki.
- Fel kell készülnöd. Nagyon sok mindent meg kell beszélnünk, hogy mit csinálhatsz. Sok olyanra fognak rákérdezni, amire jobb nem válaszolni. Vagy okosan kell! De ezeket majd időben megbeszéljük! Irány a kis egérlyuk!- kormányozta az autót ördögi mosollyal.
- Az a lakásom!- érveltem.
  Az utunk hangosan és boldogan telt. Meséltem nekik az otthon töltött időről, arról hogy miket csináltunk, hogy segítettem Bo-nak házit írni és mennyire örült amikor én vártam az osztály előtt, hogy együtt induljunk haza. Meg arról is hogy találkoztam a régi barátaimmal, és meséltem nekik a filmről, ami után ragaszkodtak a dedikált példányhoz. Mosolyogva reagáltak hosszú beszámolómra. Örültek, hogy végre felszabadult és boldog voltam. Nem volt többé min gondolkodni, és szomorkodni. Visszakaptam a családom, ami nagy szó, megváltozik az életem minden értelemben. Most már felhívhatom anyut, ha csak kedves szavakra lenne szükségem. A húgomat ha viccekre és örömre lenne, és mindenkit ha szükségem van rájuk.

***

- Kérsz valamit inni?- kérdeztem nagylelkűen, mivel nem igen tudtam mivel kínálni Dasiet.

- Hogyne! Egy pohár fehér csokis lattét fahéjjal a tetején egy kis vaníliával megspékelve, mellette csokis sütik ízlésesen elrendezve. Mennyei! Oh és el is felejtettem!! Egy szelet Sacher tortát is tegyél mellé. Most nagyon megkívántam!- mondta komolyságot színlelve, mert ő is nagyon jól tudta, hogy a hűtőm üresen tátong.
- Apja lánya!- vetettem játékosan a szemére, amire nagyot nevettünk mindketten. Az apukája séf, ami az ő fantáziáját -az életek terén -csak növeli és elviselhetetlenné teszi.
- Felveszek valami kényelmesebbet, aztán mehetünk!- mondtam és magára hagytam. Elsiettem a szobámba felvettem egy viszonylag egyszerűbb ruhát, aztán irány vásárolni. Autóba ültünk, és a kedvenc boltjainkat jártuk végig. Vettünk csomó olyan ruhát, cipőt és kiegészítőt amelyekre semmi szükségünk, mégis ott helyben úgy tűnt képtelenség lenne elmenni nélkülük.
Mosolyogtunk és nevettünk, akár a kislányok, amikor nyáron játszadozva futkároznak a napsütésben. Hangosak és gyermekdedek voltunk, akár a mezőn labdázó fiúk. És boldogok voltunk, akár évekkel ezelőtt, amikor először találkoztunk. Dasie azóta az életem része, amire nagyon büszke vagyok.
El sem tudja képzelni mennyit jelent. Azt hogy hányszor gondoltam már rá, boldogságot keresve. Hányszor idéztem fel mosolyát, inspirációért. Hányszor kértem gondolatban, bárcsak velem lehetne. De tudom hogy lélekben mindig mellettem van, és vigyáz rám, akár egy őrangyal. Mert nekem ő az őrangyalom.

     

  Utoljára hagytuk a gála ruhák megvásárlását. Abba az üzletbe mentünk, amit Julia ajánlott.

- Das! Nézd milyen gyönyörűek!- sóhajtottam, miközben végig pásztáztam a csillogós uszályokkal, kihívó koktélokkal és bravúros estélyikkel megtömött helyiséget.
- Ha mi ezek között megtaláljuk a megfelelőt.... Le a kalappal előttünk!- nyögött fel kábultan ő is.
- Akkor kezdjük is!- mutattam egy piros ruhára. Levettem a helyéről és egy fülkébe mentem. Dasie is hasonlóképpen tett. A piros ruha úgy állt rajtam, mint... Áh, nem is részletezem! Rosszul állt, nagyon rosszul! Dasie egy kéket választott először, de neki sem tetszett, szóval jöhetett a következő kör. Óvatosan húztam magamra egy fekete kisestélyit, de abban sem éreztem magamat igazán kényelmesen. Következett egy halványzöld hosszabb fontos-hálós-gyönyörűség, ami szintén nem volt az igazai. Észrevettem egy halvány rózsaszín és fekete térdfölöttig érő ruhát. Felpróbáltam és tetszett! Úgy éreztem magam benne, mintha egy tündér lennék.

- Dasie!- suttogtam.
- Ühüm!- mondta szuszogva a mellettem levő fülkéből. Most éppen egy halvány sárga ruhát próbált.
- Azt hiszem meg van!- lelkendeztem.
- Tényleg? Várj egy pillanatot, kimegyek!- mondta és kilépett a fülkéből. Lélegzet elakadt a csodálkozástól. - Még soha nem láttalak ilyen ruhában. Csodálatosan nézel ki szívem! Egyszerűen gyönyörű! Hangsúlyozza azt amit kell, eltakarja azt amit kell és, és szépít. Az arcod kivirágzik, a hajad életre kel és a tested elvarázsol. Ezt kell megvenned!- mondta és átölelt. Együnk sem volt világ életében sem magas, sőt, kifejezetten picik vagyunk. Puszit nyomott homlokomra, majd visszasietett a fülkébe egy bordó ruha kíséretében. Pár perc múlva mosolyogva lépett ki!

- Daas!- sikkantottam fel. - Ez gyönyörűen áll rajtad!! Nézd, itt egy magassarkú hozzá! Vedd ezt is fel, akkor lesz az összkép tökéletes!- nyújtottam át neki egy szintén bordó platformos cipőt. Felvette majd a tükörbe nézett. megigazgatta magán a ruhát és elmosolyodott.

- Azt hiszem végeztünk.- jelentette ki. Még összeválogattunk kiegészítőket, táskákat és cipőket, majd a pénztárhoz sétáltunk. Nem engedtem Dasie-nek hogy egy penny-t is beleadjon, mert ez az ajándékom számára. Hogy megköszönjem hogy van nekem.

Zozi

Dasie

  

  A megrakott autóval haza furikáztam magunkat. Kipakoltuk az ételeket a hűtőbe, újra töltöttük az édességes készletemet és elraktuk a ruhákat. A báli cuccokat egy külön szekrénybe helyeztem el, nehogy valami bajuk essen. Az utazásról megmaradt koszos ruhákat a mosógépbe dobtam és elindítottam egy mosást. Már késő délután fele járt, amikor lerogytunk a kanapéra.

- Jó kis nap volt!- mondtam.

- Az bizony! Te nem vagy éhes?- kérdezte, és ekkor rádöbbentem, hogy legutoljára otthon reggeliztem egy keveset.

- De nagyon! Sütünk valamit?- csillant fel a szemem.

- Hát persze!- pattant fel a barátnőm. - Mit szólnál valami muffinhoz?

- Benne vagyok!- mondtam és kezdtem előkészülni a muffin sütéshez. A hajamat lófarokba kötöttem és két kötény hoztam a kamrából. Magunkra kötöttük és kezdődhetett a móka. Liszt, cukor, tojás, keverés. Amíg Dasie a tésztát csinálta és rózsaszín papírokat hoztam és ehető gyöngyöket, meg cukor- és csokimázat, meg persze csomó más díszítő elemet. Az elkészült tészta mehetett a papírokba, és egy 10 percre elősütöttük, hogy a díszítés szép legyen. Szívecskéket és betűket mintáztunk, gyöngyökkel raktuk ki a kezdőbetűinket, és mindeközben nosztalgiáztunk.

- Emlékszel amikor először találkoztunk?- kérdeztem befejezve a díszítést.

- Hogyne emlékeznék! Életem legszebb napjai között van! Nagyon izgultam, hogy mi lesz, de amikor megláttalak rájöttem semmi, de semmi ok az aggodalomra. Csodás nap volt, akár a mai.- sóhajtott.

- Tényleg! És én is hogy aggódtam, hogy majd nem találjuk meg egymást, de aztán végre megláttalak. Egy brit zászlós póló volt rajtad, arra emlékszem.

- Rajtad egy lilás póló volt és egy virágos nadrág!
- És mindkettőnkön Converse volt!- kiáltottam fel, amikre elnevettük magunkat. A süti erősen illatozott már, így kivettük a sütőből és egy tányérra raktuk őket.
- Filmezünk?- vetettem fel.
- Ahham.- válaszolta Das, miközben készítette a banánturmixainkat.
- This Is Us?- mosolyogtam. - Csak hogy megmaradjon a nosztalgia!
- Sietek!!- kiáltotta és beegyensúlyozta az italokat a dohányzó asztalra. Elindítottam a filmet és rengeteg régi emlék tör elő belőlem. A Directioner életem során annyi csodás dolog történt velem, hogy két kezem is kevés lenne, a megszámlálásukhoz.
   Örömmel néztem a filmet, örömmel nevettem és örömmel éltem. Újra.

  
Sziasztok!
Meg is érkezett a következő és elmondhatatlanul hálás vagyok nektek, amiért ennyi oldal megjelenítéssel jutalmaztok! Majdnem 1000!!! Imádlak titeket! nagyon fontos lenne egy pár komment is, csak azért hogy, tudjam minden jó-e vagy vannak kivetni valók!
Hogy telt a hetetek? Nem lettetek betegek? Huh ez még rímelt is, na mindegy!
Legyetek jók

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx

~ 4. Moment ~

   A nap már jócskán fenn mosolygott, amikor nyújtózkodva felültem az ágyamban. A földszintről mennyei illatok tekergőztek fel egyenesen a szobámba. Magamra kaptam egy hosszabb pulcsit és egy selymes, meleg zoknit és komótosan lesétáltam a konyhába. Bo már a pultnál ült, szőke haja lazán kontyba kötve díszelgett feje tetején. Rózsaszín kockás pizsamában szorongatta a kedvenc bögréjét, melyben a kakaó még meleg volt. Megpusziltam fejét, amire csak egy halvány mosollyal reagált. Leültem a mellette lévő bár székre és tekintetemmel végig kísértem anyu mozdulatait.

- Hogy aludtál nagylány?- kérdezte játékosan anyu, miközben egy tányér gyümölcs salátát tett le elém egy bögre teával.
- Régen aludtam ilyen mélyen és nyugodtan.- mosolyodtam el szélesen.
- Terveztek valamit mára lányok? Mert elígérkeztem már egy barátnőmnek és este tornára megyek.- mondta anyu.
- Nem tudom. Csinálunk valami érdemlegeset ma?- emelte rám égkék szemeit a húgom.
- Természetesen! Csak előbb felöltözünk!- kacsintottam rá. - Nyugi anyu, megleszünk. Telefonom nálam lesz, ha valami van, hívj nyugodtan! És érzed magad nagyon jól! Te meg nagylány!- böktem meg Bo oldalát - Öltözz és indulunk!- utasítottam és még megittuk az utolsó korty innivalónkat, majd ki-ki a maga útján indult készülődni. Felvettem a kikészített ruhám és elvégeztem a további teendőimet.
- Anyu!- kiabáltam le az emeletről. - Kocsival mész?
- Nem, bringával! Használhatjátok nyugodtan, de óvatosan azért. Sziasztok!- mondta és elhagyta a házat.
Lesétáltam az emeletről és még gyorsan összekészítettem a táskám. Felvettem a cipőm és pakolgatva vártam, míg a húgom elkészül. Kisvártatva nagy robajjal ért le a lépcsőn.
- Indulhatunk!- sóhajtott. Végig néztem karcsú alakján. Alig volt rajta valami. Hosszú cső farmer, balerina cipő és egy lenge kardigán, a póló felett.
- Vegyél még fel valamit! Megfázol!- utasítottam gondoskodóan. Leemelt egy fekete dzsekit a fogasról és kisétált az ajtón. Felkaptam én is egy kabátot, a kocsi kulcsot és bezártam a házat.
- Mesélsz nekem Londonról?- kérdezte, amikor már az autópályán jártunk.
- London nagy és piszkos. Mégis hihetetlen. Sokat járkáltam mindenfelé, és még most is vannak részek, amiket nem ismerek. Az emberek nagyon aranyosak és segítőkészek. Nem sokára eljöhettek, rendben?- mosolyodtam el. Bólogatott, majd elmélyedt saját gondolataiban. Annyit nőtt, és érettebb lett. Egy kész hölgy alig 13 évesen. Kék szeme most is olyan játékosan csillog, mint régen, haja ugyanúgy száll a szélben, mint régen. Bo viszont más. Már nem az a szeleburdi kislány akit én ismertem, felnőtt. Átlátja a dolgokat és megérti azokat. Be kell valljam, talán ő az aki mindenkinél jobban hiányzott. Hiányoztak a pár percig tartó furcsa veszekedések, a közös esti film nézések és a komolytalan beszélgetések. Imádtam éjszakába nyúlóan mellette feküdni és a földön kívüliekről vagy más furcsa dologról beszélgetni. De a döntésemmel mindent felborítottam. Mindent. Az a legnagyobb szerencsém, hogy nem tekintenek rám másképp.
- Tulajdonképpen hova is megyünk?- kérdezte, mintha tudta volna nem szabad tovább gondolkodnom.
- Vásárolgatunk, beszélgetünk, amihez kedved van!- mondtam nevetve. - Mesélj valamit. Hogy megy a suli?
- Hát megy...!- vonta meg a vállát.- Semmi különös nincs.
- Én ezt nem így hallottam!
- Anyu dicsekedett ugye... Pedig megmondtam neki, hogy nem kell mindenkinek tudnia.
- Mit is?- kérdeztem diadalmasan.
- A kitűnőt, a verseny eredményeket meg ilyesmiket.- mondta.
- Nagyon büszke vagyok rád! Tényleg! Én soha nem voltam képes összehozni egy kitűnőt, hát még verseny eredményeket! Legyél már egy picit büszkébb magadra. Booo! Gyerünk! Mosolyogj!
- Jó-jó na!- nevette el magát. Nevetése önfeledt és vidám volt, ami az én számat is kacagásra invitálta. Ültünk egymás mellett és nevettünk.
- És a pasik? Van barátod?- kérdezte pihegve, amikor már lenyugodott.
- Nincs nekem arra időm. És amúgy is ki viselne el?- válaszoltam keserűen. - Nah és te?
- Ami azt illeti van valami...- pirult bele mondatába.
- Komolyan??? Na jó! Mindjárt kezdhetsz mesélni.- mondtam és leállítottam a motort. Egy nagyobb bevásárló központ parkolójában voltunk. Komótosan kiszálltunk az autóból és egymásba karolva indultunk az üzletek felé.

  A nap folyamán mindent megtudtam anyu és a húgom életéről. Minden apró részletet, és persze Bo is kíváncsi volt a film forgatás folyamatára. Meséltem neki a lányokról, Juliaról és az ottani életemről. Beültünk egy fagyizóba, ahol tájékoztattam arról, hogy most azt választ amit akar. Ruha boltokat jártunk be, néhol vettünk is valamit, így a körút végére rendesen meg voltunk pakolva. Még telefont is vettem neki, pedig nagyon mérges volt rám, amiért ennyit költök rá. De mégis kire költenék? Magamra? Ugyan már!

Egy újabb adag palacsinta tésztát öntöttem szét a serpenyőben, amikor anyu betoppant.
- Milyen mennyei illatok! Főznek a kis kukták?- érdeklődött, miközben lepakolta cuccait.
- Csak én, Bo pakol fent!- mosolyogtam és puszit nyomtam homlokára. - Hogy érezted magad?
- Nagyon jó volt. Szia kicsim!- ölelte magához a lépcsőről érkező, fáradt húgomat. - Mi jót csináltatok ma?
- Vásárolgattunk...- kezdtem.
- Gattunk? Felvásároltad az összes bolt minden készletét!- háborgott Bo.
- Azért ez túlzás! Nem is vásároltunk sokat! Tényleg.- bizonygattam inkább magamnak.
- Meséljetek lányok!- nevetett anyu.
- Kaptam tőle egy iPhone-t! Meg csomó ruhát, meg nyakláncokat meg mindent. Elkölti az összes pénzét RÁM!!- hangsúlyozta ki az utolsó szavát.
- Ez tényleg sok! De minek neked ennyi minden? Minek neki ennyi minden?- intézte most már hozzám szavait.
- Nem szeretném, ha akármiben is hiányotok lenne. Azt szeretném, ha teljes életet élnétek akkor is, ha nem vagyok itt. Azt szeretném, ha mindenetek meglenne. Én már most kerestem annyi pénzt amiből hárman még legalább 2 évig minden gond nélkül megélnénk. De a film még nincs is a mozikban! Úgyhogy nagyon szeretném ha nem lenne vita, hogy kinek veszek és miből. Legyen az én dolgom! Vita lezárva!- mondtam.
- Rendben! Mit kértek a palacsintához?- érdeklődött anyu.
- Nutella!!- kiáltottuk kórusban.
- Megnézhetnénk valami jó kis filmet!- vetette föl nyamnyogva Bo.
- Oké, van ötleted?
- Nem igazán. De valami vicces legyen!
- Lehetne mondjuk a Vasember!- ajánlotta fel anya. Én kikerekedett szemekkel néztem rá. - Most mi van? Jó film!- mentegetőzött. Tudniillik amikor én beszéltem neki erről a filmről, még régebben, a legnagyobb elutasítással nyugtázta szavaimat. Bo-ra néztem, aki kacsintott, majd kezét nyújtotta egy pacsira.
- Amúgy ne azt! Amióta ennyire rajongsz érte megnéztük vagy egymilliószor!- mondta Bo.
- Mit szólnátok egy kiadós Britgit Jones maratonhoz?- vetettem fel.
- Benne vagyok! Már csinálom is a kukoricát!- pattant fel anyu.
- Nekem is oké!
   Így aztán az este hátralévő részében Jones kisasszony boldogított minket, aminek természetesen kifejezetten örültünk. Nagyokat nevettünk e bolondos lány furcsaságain és örültünk egymásnak. A tesóm vállamra hajtott fejjel nézte a filmet, de mire vége lett, csak egyenletes szuszogás hallatszódott. Anyu óvatosan felsegítette és fél álomban felbotorkáltak az emeletre. Lent maradtam még egy picit, elpakoltam a tálakat, a poharakat és kikapcsoltam a tévét. Anyu csöndesen jött vissza, és leült a kanapéra. Mellé ültem, amire rögtön magához húzott. Csak ültünk csendben, és egymást öleltük.
- Olyan büszke vagyok rád!- kezdte szipogva. - Bele sem mertem gondolni, hogy miért mentél el. Sokat sírtam, mert nem hittem el. Most sem hiszem el hogy itt vagy. Nem gondoltam volna, hogy azért mész el, hogy ilyen nagy dolgot vigyél véghez. Óriásit alakítottál a nagybetűs élet küszöbén. Magad sem biztos, hogy felmérted, hogy mekkora dolgot alkottál. Kicsim egy filmben szerepelsz! Egy csodálatos filmben. Csodálatos emberekkel. Ez hihetetlen!- fejezte be, majd halkan felzokogott.
- Shhh, nyugi anyu! Semmi gond!- csitítgattam vállát simogatva. Letörölte könnyeit és mosolyogni próbált.
- Én... Én tényleg annyira büszke vagyok rád!- ölelt meg utoljára. Vállára hajtottam fejem, ő pedig átkarolt és dúdolgatni kezdett. Régi emlékeket ébresztett fel bennem. Amikor ülünk a teraszon egy meleg nyári estén és éneklünk. Vagy amikor egy hideg, téli délutánon csokit szürcsölgetve társasjátékozunk. Könnyeket csaltak a szemembe ezek az emlékek. Mindig úgy éreztem akkor vagyok a legboldogabb, de az idő múlásával sok olyan pillanat, perc és nap adódott, amikor boldognak éreztem magam. A legboldogabbnak. Elmorzsoltam a könnyeimet és anyura néztem. Szeme még fátyolosan csillogott, de a mosolya már őszinte volt.
- Menj lefeküdni, kicsim! Nagyon fáradt leszel holnap!- indított meg. Puszit nyomtam homlokára, majd a szobámba sétáltam. Fürdés nélkül öltöztem át pizsamába és bújtam ágyba. Nem akartam lemosni ezeket az emlékeket. Azt akartam, hogy ez a nap örökké tartson. A telefonom kegyetlenül erősen világított, amikor a kezembe vettem. Írtam Juliának egy SMS-t:

Haho! Itt minden a legnagyobb rendben, és örömben. 

Veled minden ok? Hogy telik a szünet? Zozi xx

A válaszra várva körbenéztem a közösségi oldalakon. Instagramon bekövettem pár embert, twitterre posztoltam párat és átnéztem a facebookomat is. Semmi érdekes nem történt a nagy világban, úgyhogy inkább az alvás mellett döntöttem. A fül hallgatómból a kedvenc lassú zenéim szóltak, amikre képes vagyok teljesen kikapcsolni. Kevés forgolódás után megtaláltam a helyem és mély álomba merültem.

Sziasztok!

Nincs mentségem a részek elmaradására, tudom! Sajnálom, nem így terveztem, tényleg!

 Viszont TI… TI hihetetlenek vagytok! Nem győzök hálálkodni az oldal megjelenítésekért! Közel 800, úristen! Imádlak titeket!

A következő részt nagyon igyekszem szombatra hozni, de bocsássatok meg ha nem így történik.

Most már nem álltatlak tovább titeket. Harry és a fiúk pontosan két- három fejezet múlva lépnek színre!

Köszönöm hogy elolvastad!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx

~ 3.Moment ~

(ZENE)

  
   Egy átforgolódót éjszaka után, öröm az ébresztő- dallamosnak koránt sem nevezhető- hangjára felkelni. Nyújtózkodva mosolyodtam el. Bár nem tudtam mi vár rám ma, éreztem hogy csak csupa jó. Kicsit tartottam ettől az egésztől, hiszen nagyon sokat változtam AZ óta. Remélhetőleg nem rossz irányba.
 Lassan toltam le magamról a meleget árasztó, virágos huzattal bevont paplant. Elvonszoltam magam a fürdőig és komótosan elvégeztem teendőimet. Fürdés, fog mosás, fésülködés és a többi. Nem igazán szoktam sminkelni, sőt. A nagyobb alkalmakra feldobok egy picit, de amúgy soha, így most sem nagyon foglalkoztam a sminkkel. Egyenlőre nem érdekelt, mit veszek fel, mert úgyis le kerül rólam és egy másik váltja fel, a nagy alkalomkor. Kivettem egy kék farmert, hozzá a kedvenc pólómat és a kedvenc Martensemet. A végtelen jeles gyűrűm és az órám még az éjjeli szekrényen feküdt, úgyhogy azokat is magamra aggattam. Az út közben is fontos dolgaimat, mint például útlevél, telefon, fül hallgató, ilyesmik, beleraktam egy fekete táskába és készen is voltam.
  A szobámból egy kis folyosó vezetett a nappaliba és a konyhába. A tegnap véglegesen összekészített bőröndjeim már az előszobában álltak. Dúdolgatva kezdtem el kávét főzni és egy banánt majszolgatni. Negyedórán belül Julia ideges tekintetével találtam szembe maga, az ajtómban.
- Miért nem vagy még kész?- kérdezte.
- De készen vagyok!- vágtam rá. Leakasztottam a bőr dzsekim a fogasról, és a csomagokat kiraktam a lakás elé. Gondosan bezártam az ajtót, hiszen több mint két hét múlva jövök vissza.

- Mit tervezel?- kérdezte nő, megtörve a köztünk lévő csendet, melyet csak a kocsi zúgása tett változatossá. 
- Igazából nem tudom. Vagyis oda megyek, elmondom hogy mit miért tettem és megmutatom a filmet, és ami ezután következik az úgyis a véletlen műve lesz.- mondtam nagyon sóhajtva. Belegondoltam, mi is vár rám, amikor a repülő landol otthon. Otthon. Milyen régen nem mondtam ki ezt a szót. Azaz, nem az igazi otthonomra.
- Julia.- kezdtem.- Ha haza jövök mi lesz?- kérdeztem félénken.
- Azt nem nagyon tudom. A premier rá öt napra lesz, és utána pedig rögön egy reggeli műsorba mész interjúra. Fotózás lesz a többiekkel és sajtó tájékoztató, utána pedig mindenféle össze jöveteleken kell részt venned. Mozgalmas hónapok következnek, kicsim. Most találkozol azokkal akik boldoggá tesznek és remélem ez kikapcsol. Nyugodj meg és legyél önmagad. ne mondj butaságokat. Csak az igazat, tudod nagyon jól!- mondta és puszit nyomott homlokomra. Kitártam a kocsi ajtót és nagyon szippantva a levegőből mosolyra húztam a szám. Szorosan megöleltem Juliat. A középkorú nő könnyeivel küszködött és a lelkemre kötötte, nehogy valami rosszat csináljak. 
  A repülő út két és fél óra, amit zene hallgatással fogok tölteni és összeszedem a gondolataimat, hogy mit is kívánok elmondani és tenni. A táskám mélyén ott pihent egy tokban az életem. A film, ami megváltoztat mindent.

   A város ahol születtem, nem kicsi, Londonhoz képest mégis lassú és nyugodt. 
A bőröndjeim megszerzése után egy taxiba ültem és a kiszemelt helyhez vezényeltem a sofőrt. 
Nem akartam egy puccos helyen csinálni ezt az egészet, ezért egy rendezvény központ által ajánlott helyre szerveztem mindent. Hamarabb érkeztem meg mindenkinél, így még körbe tudtam nézni, hogy minden úgy van-e, ahogy elterveztem. A falak fehérek voltak, és a legnagyobbon egy óriási vászon helyezkedett. A padlón bézs színű szőnyeg volt, szerte babzsákok, székek és fotelek. Azt szerettem volna, hogy mindenki teljes kényelemben nézhesse végig a filmet. A vászon előtt egy dobogó állt, a számomra. Odasétáltam és ráálltam. Régen álltam színpadon, így azonnal elkapott az ismerős érzés. Az érzés, amikor a színdarab előtt utoljára nézel végig a játéktéren és lejátszódik a szemed előtt minden lépés. 
 A terem mögött egy öltöző volt. Egy asztal, egy tükör és egy kanapé. Lepakoltam és előkészítettem a ruhám. Egy kék csíkos ruha mintával, egy fekete blézer és egy magassarkú. Hirtelen megütötte a fülemet egy zsivaj szerű zaj. Nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem egy fal választ el a családomtól és a barátaimtól. Kezeim, lábaim heves remegésbe kezdtek, az izgatottságtól és az idegességtől, egyaránt. Lassan elhalt a zsivaj, melynek helyét halk zümmögés vette át, ami azt jelentette készen állnak. Remegő kezemet a kilincsre tettem és egy utolsó nagy levegő után mosollyal az arcomon léptem eléjük, a dobogóra. Az arcokon reakciókat kutattam, melyek mosolyokban és könnyekben nyilvánultak meg.
- Sziasztok!- köszöntöttem mindenkit.- El sem hiszem hogy itt állok. Előtetettek. Tényleg nagyon furcsa ez nekem. Most nyilván mindenkiben felmerül a kérdés, mi ez a hirtelen össze jövetel és ez az egész. Kezdjük talán a legelejéről.
   Közel három évvel ezelőtt felötlött bennem egy érzés, melynek forrása megmagyarázhatatlan. Az érzés a jövőmmel volt kapcsolatos, hogy vagy most vagy soha. Fojtogatott és éreztem tennem kell valamit. Elhatároztam, hogy azt az utat választom, ahol elérhetem az álmaim. Tettem érte hogy elnyerjem. Minden addig megtakarított pénzemet egy nyelvtanárnak adtam, hogy tanítson meg angolul, legalább felső fokon. A maradék pénzemet egy repülő jegyre tartogattam. Eljött a nap. Amikor összepakoltam és elmentem. Nem vagyok büszke rá, vagy csak picit. Londonig mentem, ahol a legjobb barátnőm a szárnyai alá vett. Munkát kerestem és egy család bejáró nőjeként meg is találtam. Ám eközben castingokra és válogatásokra jártam, színházak és filmek számára. Nem hittem, hogy valamelyik is eredménnyel jár, de szakadatlanul jártam az összes adandó alkalomra. Egy szeles téli délutánon otthon ültem, amikor egy idegen női hang szólt bele a telefonomba. Értesített, hogy elfogadták a jelentkezésemet és a további megjelenésemre számítanak. Három rostán kellett túljutnom egy plátói cél érdekében, mert nem tudtuk, sem én sem a többiek, hogy miért küzdünk heteken át. 
  A versenyből én kerültem ki győztesen. A cél pedig nem más volt, mint egy főszerep. Egy filmben melynek címe: Villám csapás. Két csodálatos színésznő is szerepel mellettem, akiknek köszönhetően eme film csodálatos. Három testvérről szól, akiknek élete egy éjszakai villám csapás alkalmával megváltozik az életük.
  Ezen a filmen dolgoztam idáig, és most azért vagytok itt hogy megmutathassam mi is ez.
Sajnálom, hogy teljesen tudatlanul kellett élnetek velem kapcsolatban egészen idáig. Most azonban ez a film, jövőhéten felkerül az angol mozik listájára és fokozatosan elér ide is. Számolnom kell az eshetőséggel, hogy az emberek megtanulják a nevem és keresni fognak. Ezzel együtt a ti életetek is megváltozik. Titeket is fel ismernek majd és rólam akarnak majd minél többet megtudni. Nagyon kérlek titeket, hogy SEMMIT ne mondjatok. Nem szabad, csak annyit tudniuk, amennyit én megosztok velük. És most helyezzétek kényelembe magatokat, hiszen filmet nézünk!- fejeztem be. A mondandóm alatt sokszor kisebb-nagyobb sóhajok hallatszottak, egy-egy könny is kicsordult, de éreztem mindenkin, hogy határtalan boldogság áramlik szét a testükben, ahogy az enyémben is. Elsétáltam a terem végébe és egy magányos fotelba vettem magam.

  Szinte észre sem vettem hogy vége a filmnek, annyira elmerültem gondolataimban. Hangos taps ütötte meg a fülem. A rokonaim, a barátaim mind felém fordulva tapsoltak meg. Anyu kilépett a tömegből és felém sétált. Léptei kimértek voltak, mégis gyorsak. Nyakam köré fonta kezeit és csak sírt.
- Annyira büszke vagyok rád, kincsem!- suttogta. Könnyes szemében boldogság tükröződött.
- Köszönöm!- öleltem át én is. A húgom is közelebb lépett, átkarolta derekam és csak büszkén mosolygott. Következtek a nagyszüleim, apu, és a barátnőim. Mindenki ott volt, aki számított valaha is az életemben. 
     Késő estig beszélgettünk és iszogattunk. Mindenki kíváncsi volt az apró részletekre mindennel kapcsolatban. Lassan a fáradtabbak haza szállingózóak, így apu is bevezényelt minket a kocsiba. 
Az autópálya fényeibe burkolózva gondolkoztam. Nem voltam még soha ilyen boldog. A húgom apró keze az enyémben pihent és fejét fáradtan vállamra döntötte. Sokat beszélgettünk és rájöttem megváltozott. Jó irányba, természetesen. Cserfesebb lett és nyitottabb.
 
   A szobám ugyanolyan volt mint régen. Rend uralkodott és csend. Leraktam a cuccaim és végig pillantottam a kis helyiségen. Újra magam voltam. csak egy átlagos 18 éves, aki haza ért egy nagy utazásból, de már készül a következőre.


Sziasztok!
 Hát itt is lenne, kicsit megkésve! Mint említettem a felvételi miatt. Nektek hogy sikerült? Nekem egész jól! 
 Szeretnék óriási köszönetet mondani a feliratkozásért, a kommentekért és a több mint 500 oldal megjelenítésért. Hihetetlenek vagytok. A második fejezet után ennyi minden. Úristen!
Ehhez a fejezethez is írjatok nyugodtan és a chat-ről se feledkezzetek meg!:)
 Ennyi lett volna mára, és a következő fejezet várhatóan szombaton olvasható majd!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx

~ 2.Moment ~

Dasie- Zozi 13 éves kora óta ismeri és legjobb barátnők azóta. Dasie 4 évvel idősebb nála, ami eddig mindig csak hasznukra volt. Megértik egymást és mindig kiállnak a másik mellett. Dasie Londonban egy takaros kis lakásban él, amelynek dekorációja nagyrészt a saját leleményességének eredménye. Húgaként tekint Zozira.

Bo- Zozi húga. 7 évvel fiatalabb nála, és hihetetlenül szereti. Nagyon boldog amikor újra visszakaphatja a nővérét, aki -mint kiderült- nem is akárki. Nagyon természet barát, imád kirándulni és a természetben lenni.


- Das!! Nyisd már ki!!- kopogtattam egyre erőteljesebben barátnőm ajtaján. Kinyílt az ajtó, és egy köténykében előttem állt a kissé fáradt Dasie.
- Mi ez a sietség drágám?- kérdezte mosolyogva, és meg puszilt. A puszit viszonoztam és komótosan beljebb tessékeltem magam. Levettem a cipőmet és a konyhába siettem Dasie után.
- Hogy hogy erre jártál?- kérdezte miközben egy pohár narancs levet tett le elém.
- Igazából okkal jöttem!- sütöttem le a szemem. Lábaim remegtek az idegességtől.
- Jézusom!- húzta ki velem szemben a széket. - Mi történt?
- Inkább csak mi fog…! Dasie…. Én…. Fel szeretném hívni anyut!
- Mi? Mi, mi? Várj! Komolyan? De hát ez nagyszerű!- képedt el.
- De… Izé, szóval nem merem. Félek hogy mérges rám. Hiszen két év az két év.

 ~ Két évvel ezelőtt ~

„ Csend volt. Anyuék nem voltak itthon már három napja és csak holnap jönnek haza. Remegő kézzel veszem magam elé a három papír lapot a borítékokkal. Levelet írok nekik. Apunak, anyunak és a húgomnak, Bo-nak. Búcsú levelet.

 Mert elmegyek. Nem végleg, de egy időre el.

  Anyunak jó hosszút írok, hogy ne izguljon és tudok magamra vigyázni. Senkinek nem adhatja oda a levelet, és a lelkére kötöm hogy ne riassza a rendőrséget.

  Aput megkérem, hogy vigyázzon a lányokra. Amikor tud legyen ott velük és vidítsa fel őket. Meg mondom neki, hogy igen, ezt most muszáj volt, de amint vissza jövök mindent elmagyarázok neki is és mindenkinek.

  Bo-t megkérem hogy legyen erős és ne keveredjen bajba, amíg nem tudok rá vigyázni. Hogy igyekezzen a lehető legjobbat kihozni magából és ne törjön össze, mert visszajövök és akkor jobb lesz mint eddig.
      Megcímzem a borítékokat és utoljára leellenőrzök mindent. A bőröndjeim vigyázzban állva várnak, a nagy lépésre. Az asztalon hagyom a leveleket. Lekapcsolom a villanyokat, és kilépek a kora délutáni hűvös levegőbe. Az ajtót bezártam és egy utolsó, búcsú pillantást vettem a házra, majd a vonat felé vettem az irányt.
    
Lassan értem el a reptérig. Igyekeztem nem elsírni magam, mert nem lett volna méltó.
Hiszen az én döntésem ez az egész! Az út folyamán legalább százszor megfordult a fejemben, hogy leugrok a vonatról és visszamegyek. De nem engedhettem meg magamnak. Ha már belevágtam, csináljam is végig, nem?!
    A Londonba menő járat 21:00-kor indult. Becsekkoltam és egy ELLE magazint lapozgatva próbáltam lenyugtatni magam. Állandóan azon gondolkoztam, hogy mi lesz. Mit fognak csinálni, amikor megtudják ezt az egészet.”

- Oké figyelj! Vedd elő a telefonod. Ülj le a kanapéra és szorítsd meg a kezem! Menni fog!- mosolyodott el bíztatóan.
Arcán csak most látszott igazán a szeretet. Ő volt az egyetlen aki tudott az akciómról két éve. Akkor nagyon ellene volt, de megbarátkozott vele és most nagyon vigyáz rám. A legjobb barátnőm immáron anyukámmá lett és mindig mellettem van. Egy iskolában dolgozik tanítóként és nagyon jól bánik a gyerekekkel. Öröm nézni, ahogy kielégítő válaszaival gondolkodásra készteti a 7-8 éves csöppségeket. Nem egyszer voltam bent nála a suliban, és hihetetlen amit csinál. Megszerettette a gyerekekkel a sulit, a tanulást és ezt az egész közeget, és azért valljuk be, ez nem minden tanárnak sikerül!
  Lassan kivettem a táskámból a telefonom és a számok közül kikerestem, azt amit már oly régen kívánkoztam tárcsázni. A zöld telefon villogni kezdett és kicsöngött. A szívem egyre hevesebben vert. Azt kívántam bárcsak ne lettem volna ekkora hülye, hogy erre szánjam el magam. Már éppen letetettem volna mondván: Nem veszi fel, amikor egy kedves női hang szólt bele. Anyáé.
- Halló tessék!- mondta.
- Öhm… Szia…. Szia anya!- mondtam elhaló hangon és a túlsó végen hirtelen zokogás tört fel.
- Zzz… Zozi? Te vagy az kicsim? Hol  vagy? Mit csináltál és jézusoom!- hatódott meg anya. Hangja remegett az izgatottságtól, a kíváncsiságtól és a megkönnyebbüléstől, egyaránt.
- Igen, anya. Én vagyok. Sajnálok mindent. Csak el szerettem volna mondani, hogy vége! Haza megyek. Egy pici időre csak, de nagyon sok mindent el kell mondanom, nem csak neked. Most nem szeretnék mondani semmit. Holnapután reggel indul a repülőm Londonból. És anya? Lehetne egy kérésem?
- Londonból? Hogy kerülsz te oda? Uramisten kicsim! Persze, hogyne! Micsoda?- anya hangja semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Ugyanúgy megnyugtat és ellazít, mint régen. Amikor négy évesen szörnyekről álmodtam és Ő elmondta hogy nem szabad félni, mert akkor többen jönnek. Inkább mosolyogjak, akkor elijesztem őket.
- Majd mindent elmondok anyu! Ha itt lesz az ideje! Küldök egy listát azokról a személyekről, akiknek meg kell írnod vagy mondanod, hogy szombaton délben legyenek otthon, mert egy fekete autó fogja várni őket!
- MII, miért? Mire készülsz te lány?- kérdezte pajkosan.
- Majd meglátod. Természetesen ez rád is vonatkozik. Az autó mindenkit ugyanoda fog vinni. Egy terembe mentek ahol fotelek, párnák lesznek egy vászonnal szemben. Foglaljátok el magatokat,  egyetek, igyatok amíg nem jövök. Anyu ennyit mondhatok!- fújtam ki magam.
- Jó jó! Nem kérdezek többet! Csak annyit… Hogy jól vagy?- kérdezte megszeppenve.
- Soha jobban!- mosolyodtam el szélesen. - Bo ott van valahol a közelben? Szeretnék vele is beszélni.
- Igen, egy perc és hívom! Macaaaaa!- kiabált a vonal túlsó végén.
- Mi az?- jött a csicsergés. Egy nagy lány hangja. Egy nagylányé, aki még kicsi volt amikor ott hagytam.
- Téged keresnek!- mondta anyu és valószínű Bo kezébe nyomta a telefont.
- Igen?- szólt bele kissé félénken.
- Szia Húgi! Hogy vagy?- kérdeztem csendesen, amire egy felsüketítő sikoly volt a válasz.
- Úristen Zo, te vagy az?? Jézusom! Anyu Zo hívott! Úristen úristen!- szinte alig kapott levegőt. Dasie csak csendben kuncogott mellettem, mert jól ismerte ezt a rajongó féle reakciót, méghozzá tőlem!
- Jól van, na! Nyugi! Holnapután haza megyek! És csapunk egy közös shoppingolást, oké?- kérdeztem mosolyogva.
- Tökéletes! De most megyek! Várnak!- mondta sejtelmesen. - Puszi! Vigyázz magadra és várlak!
- Sziasztok!- ejtettem ölembe a telefont. Akaratlanul is egy óriási mosoly húzódott a számra és sikongatva Dasie nyakába ugrottam. Könnyeimmel küszködve próbáltam eligazodni az érzéseimen.
  Hihetetlen hogy nem haragszanak rám. Hogy ugyanolyan, sőt nagyobb örömmel fogadják a telefonom és boldogok, hogy újra láthatnak. Hogy nem kell tovább aggódniuk miattam. Megnyugodtak, remélhetőleg örökre.
- Köszönök mindent!- fordultam Dashez.
- Tudod hogy nem kell! Majd egyszer nekem is lesznek gondjaim, amikor te ugyanígy mellettem leszel, nem?- természetesen de, válaszoltam volna, de ehelyett inkább a nyakába borultam és jó erősen megszorongattam.
- Jó lenne ha te is haza tudnál jönni! Igazából ez az egész, arra megy ki, hogy megmutassam a családomnak és az otthoniaknak a filmet. Semmi több!
- Tudod, hogy nem tudok menni! De nagyon fogok izgulni és minden rendben lesz, tudod!- mondta és puszit nyomott homlokomra. Integetett egészen addig, míg a fekete Rover le nem gördült a kocsi beállóról.
  A kocsiban halkan szólt a kedvenc albumom és én boldogan kocsikáztam hazafelé. Senki nem tudott volna most elszomorítani, és még az idő járás is csak javítani akart a már így is fényes kedvemen. A nap lágyan melengette a londoniakat. A forgalmas utcákon az emberek neki vetkőztek a jó időnek és mindenki egy szál pulóverbe üdvözölte a tavaszt.

 Egy takaros kis lakásban lakok. Mindenem meg van, amire szükségem van. Ruhák, cipők, táskák ömlenek ki mindenhonann, mert a menedzserem szerint egy filmsztárnak nem lehet üres a szekrénye. Hát igen, Julia, egy kicsit maximalista ezen a téren és még sok más téren is. Hihetetlen ember, nagyon pontos és ragaszkodik a tökéletességhez. Aranyos, megértő és tudja hogy min mentem keresztül, tolerálja is, egy bizonyos ideig. Figyel arra hogy minden pakkul menjen és intézi azokat az ügyeimet, amiket még nem tudok. Nagyon jó munkaerő.
Igazából ő ellenzi egyedül, hogy itt lakom. Állítása szerint túl pici. De könyörgöm, egy embernek miért kell több ennél? Mindegy is.

  Elkezdem összepakolni a dolgaimat a nagy utazásra és előkészítem a ruhámat, amit az utazásom napján szeretnék felvenni. Lassan eltelik az idő és én izgatottan bújok ágyba, mert az elkövetkezendő napok sok meglepetést tartogatnak számomra.


Sziasztok! Itt is lenne a második fejezet, ami, ahogy ígértem, hosszabb lett. Remélem elnyerte a tetszéseteket. Lassan minden bonyodalomra és furaságra fény derül, türelem! A fejezet előtt láthattatok két ismertetőt két szereplőről, remélem minden világos volt!:)
  Köszönöm a rengeteg oldal megjelenítést, nagyon hálás vagyok! Nyugodtan kommenteljetek, nem harapok!:D
 Kinek hogy telik a suli, milyen volt az első hét? Nekem mozgalmas volt… Javítók, tz-ék, felelések, meg minden. És ez még folytatódik...
  A következő fejezet nem biztos hogy szombaton megérkezik, mert aznap FELVÉTELIZEM… Szóval valószínű vasárnap/hétfő magaslatában találkozhattok az új résszel!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx

~ 1.Moment ~

- Örökké!- mondtam utolsó mondatomat a vásznon. 
  Elképedve néztem magam köré. Állva tapsolt mindenki, volt aki még könnyeket is ejtettet. Nem hittem el. A nevemet skandálták és a taps nem maradt abba. Ott ültem az őrjöngő csapat közepén letaglózva. Ezek az emberek engem tapsolnak. Nekem tapsolnak. Ezek az emberek büszkék rám. Kezdetektől fogva támogattak és bíztak bennem. 
  Könnyek szöktek a szemembe. Lehajtva a fejem próbáltam elrejteni őket, de egyszerűen lehetetlen volt. Késztetést éreztem arra,hogy itt és most helyben rögtönözzek egy aprócska beszédet.

 Átverekedtem magam a tömegen, és szememet törölgetve próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Kiértem a tömeg elé. Nagy levegőt véve köszörültem meg a torkom.
- Köszönöm!- kezdtem, de úgy éreztem magam mint egy öt éves. - Furcsa ez nekem! Régen tapsoltak meg, főleg ennyien! Hihetetlenek vagytok! Nélkületek nem sikerült volna. Támogattatok, amikor szükségem volt rá. Simogattatok, amikor az kellett. Nevettetek és sírtatok velem. Elfogadtatok, úgy ahogy vagyok. Az összes infantilizmusommal, butaságommal és gyerekességemmel együtt. Nem zavart senkit ha sikítozva futkároztam, hol örömömben, hol szomorúságomban. Figyeltetek rám, vigyáztatok nehogy kárt tegyek magamban. Óvatosságra intettetek, amit hellyel-közzel meg is fogadtam. Könyveket adtatok, hogy művelődjek. Zenéket és színdarabokat mutattatok, hogy kialakulhasson az ízlés világom. Lehetőséget adtatok hogy önmagam lehessek. Ezzel megtudom mutatni a világnak, az embereknek, az ismerőseimnek és a családomnak ki is vagyok én.
   Külön köszönetet kell mondanom két embernek. Scarlett és Emma. Hihetetlenek vagytok!! Még mindig. Máig is rajongónak tartom magam, hiába is van mögöttünk egy év kemény munka. Hihetetlen barátoknak tartalak titeket. Ez a rengeteg együtt töltött idő megtanított az ötök pozitívságra, ha ezt lehet így mondani. Nagyon sokat, szinte állandóan mosolyogtunk. Ritkán sírtunk egy jót egymás vállán, és utána jól kibeszéltünk mindenkit, de azt hiszem ez így van rendjén! Mindig mindenben van valami jó. Ha nehezen is, de muszáj megtalálnunk. Különben az egész itt létnek, az egész életnek semmi, de semmi értelme nincs. Inspiráltatok és tanítottatok. Jóra, rosszra egyaránt. Testvérek lettünk, és azok is maradunk.
  Be kell valljam, nagyon különlegesnek tartom ezt a csapatot. Sok társasággal akadt dolgom csekélyke életem során, mégis biztos vagyok benne nálatok jobbat keresve sem találnék. Az az összhang, az a hangulat ami a társaságon uralkodik, elképesztő! Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert bekerülhettem ebbe a légkörbe.
Nagyon büszke vagyok egytől egyig mindenkire! A kitartás minta példái.
Nagyon köszönöm, még egyszer!- fejeztem be, és sírva borultam felém közeledő barátnőim nyakába.
  Hosszú ünneplés és viadalom vette kezdetét azon az estén. Talán életem legfergetegesebb estéje, amit soha nem is feledek el. Izgatottan járkáltam mindenfele, és embereket ölelgettem meg szorosan. Tudtam, hogy nélkülük tényleg nem sikerült volna, mondjon akárki akármit. Valami belül azt súgja nincs okom szomorkodni, hisz' ez még csak a kezdet, ahonnan az út vezethet egyenesen fölfelé is. Mégis szomorúsággal töltött el, hogy végeztem velük. A közös munkának ezennel vége, és ha nem is örökre, egy időre biztos.
Nem szeretném tragédiaként felfogni, mégis picit az, legalábbis számomra.

     Csak most tudatosult bennem igazán, hogy mi is következik. Most fogtam fel igazából. Két csodálatos színésznővel karöltve fogok egy hét múlva bevonulni egy film premierre. A saját filmem premierjére. Elérkezett az idő, amikor szembe kell néznem a rivalda fénnyel, annak előnyeivel és persze hátrányaival. Lehet hogy ismert leszek, de lehet hogy az emberek nem figyelnek majd rám. Meg lehet, hogy rajongóim és utálóim lesznek, de az is lehet hogy maradok ugyanaz a hétköznapi lány. Ki tudja...? Teljesen kiszámíthatatlan. Talán pár hét múlva teljesíthetetlenül sok teendőm lesz egy nap alatt, de az sem kizárt hogy otthon forró csokit szürcsölgetve nézek valami idióta sorozatot.
Semmi sem biztos, de minden lehetséges.


Ez most még picit rövid lett, de a következőt igyekszem hosszabbra írni. Utólag is mindenkinek boldog új évet és kellemes év kezdést kívánok. Lassan újra visszacsüccsenünk az iskola padba, aminek megvan az előnye és a hátránya is. Nekem nagyon húzós január-februárom lesz, a felvételi és egyéb dolgok miatt, szóval erőre is bocsánat az esetleges késedelmekért!
 Lassan Harry és a fiúk is előkerülnek a történetben, szóval türelem!
 Köszönöm a tömérdek oldal megjelenítést és nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre is, úgyhogy kommenteljetek is, nyugodtan!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx

~ Prologue ~

 Három hónap...

Hosszú idő... Főképp ha az egészet várakozással töltöd. Mindig várakozol. Akárhova mész, mindig megváratnak. Még a kávédra is várni kell.
 Amikor várakozok, mindig gondolatok tömkelege lepi el a fejem. A várakozások alkalmával mindig ugyanaz a pillanat játszódik le a szemem előtt. Sokféleképpen elképzeltem már. Sok módon ért véget. Sok variáció képzelhető el. Mégis egyetlen egy van, ami meg is történhetett. Látom magam előtt. A képek, a hangok, mind tiszták. 
  A könnytől ázott arca. Ijedség a szemében, de nyugodtság az arcán, mert tudja hogy erősnek kell lennie. Mert tudja hogy okkal tettem. Igen, valahogy így reagálhatott anyu. A húgom pedig... Sok lehetőség képzelhető el. Talán haragudott rám, talán megértett. Talán sírt, de lehet hogy mosolygott. Lehet hogy stílust váltott, de lehet hogy ugyanolyan maradt.

  Ismét bevillan a kép: Ahogy kinyílik az ajtó. Korom sötétség. Pedig világosnak kellene lenni. Otthon kellene lennem, és ezt anyuék is tudják. Lassan érnek el a konyháig. Akkor meglátják a három, névre címzett borítékot az asztalon. Az én írásom, állapítja meg a húgom. Lassan felbontják a saját leveleiket. Anyu gyorsabban olvassa végig. Kezében a levéllel, elborult arccal szalad fel a lépcsőn és toppan be a szobámba. Reménykedve néz végig a szobán, azt várva hogy előbújjak a kuckómból és nevetve öleljem át, miközben mondogatom hogy semmi sem igaz, abból ami a levélben állt. De nem jövök, nem bújok elő, de még nevetni sem nevetek. Lassan néz újra végig a szobán. A rózsaszín- fehér színben játszó polcok most üresek, az asztalon csak pár ceruza fekszik. A falról a képek eltűntek és az életemet jelentő parafa tábla is kopáran nézett vissza. Csak két papír függ rajta. Anyu nem tudhatta, de okkal hagytam ott azokat. Ismét, de utoljára, néz végig a szobán és szomorúan sétál vissza a nappaliba. A húgom a levél felett görnyed. Oda ül mellé, nem szól egy szót sem csak kiveszi a kezéből a levelet, összehajtja és leteszi az asztalra. Magához húzza és együtt ülnek a félhomályba burkolózva, gondolataikba mélyedve.
  Valahogy így képzeltem el. Valami hasonló történhetett.
  Ám ahogy minden várakozásnak és gondolatnak vége szakad, velem is megtörtént. Kinyílt az ajtó és engem hívtak be. A küszöb előtt megtorpanok. Ezzel az ajtóval együtt megnyílt egy út. Az álmaim felé vezető út. Ha ezen az úton elbotlok, esetleg letérek róla soha nem fogok vissza találni. Erősnek kell lennem, és megmutatni mindenkinek hogy volt értelme. Mindennek.



 Itt is lett volna a prológus, ami semmit nem árul el és remélhetőleg mindenkinek felkelti az érdeklődését. Az első fejezet valószínűleg szombat-vasárnap környékén fog felkerülni, úgyhogy addig egy picit várni kell.
  Nagyon hálás vagyok a kommentért és a feliratkozásért is, és természetesen az oldal megjelenítésekért is. Imádlak titeket már most! Rakok ki chatet, ott is eltudtok érni és kérdezni. Cserélni nagyon szívesen cserélek, úgy hogy aki szeretné kirakom!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx 

~ Hello! ~

Sziasztok!

Egy újabb fanfiction veszi kezdetét, de ez egy picit más lesz mint azok, amelyeket eddig olvashattatok. 
Nagyon igyekszem újat mutatni nektek, és remélem sikerül is. 
 Most egy picit felvázolom, a blog tematikáját és a terveimet.
  Azért lesz más, mert lesz kb. 10-12 fejezet előzmény. Itt mindent megfogtok tudni, amit szükséges. 
Ezen fejezetek után következne elvileg az, amit mindnki vár. 
A történet azon része, amiről a fanfictionok szólnak. A konfliktusok, a veszekedések, a békülések, házasság és gyerek(ek). Ám én ezt kihagyom. Én az ezutáni időszakot írom le. 
Amit az írók egy epilógusba sűrítenek bele, én abból egy történetet írok.
A fantáziátokra bízom mi történik azok alatt az évek alatt. Kitalálhattok veszekedéseket, sőt meg is írhatjátok őket. A béküléseket, a romantikus pillanatokat is. A gondoljátok elküldhetitek az e-mail címemre (berryblog00@gmail.com) és ha szeretnétek közzé is teszem.

    A történet mint láthatjátok Harry Stylesről fog szólni, részben. A lány nem más mint Zozi, aki én lennék. Ismerős nevek fognak előkerülni, de mindenkiről fogok képet rakni, akkor amikor itt az ideje. Amikor olyan szereplő lesz akit nem ismerhettek, tehát nem híres ember, egy rövid leírást fogok adni róla a fejezet elején. 
 A részek érkezése elég kérdéses, de igyekszem hetente egy résszel szolgálni nektek.
 Ha valami nem világos, nem értitek, esetleg kérdésetek lenne, akár a történettel kapcsolatban, vagy valami mással, írhattok kommentet, de ha nem nyilvános, az e-mailt is szívesen várom és igyekszem segíteni.
 A fejezeteknek nem lesznek címei, csak számozásuk lesz. Az első fejezet: ~ 1. Moment ~ 
 Igyekszem mindent képpel illusztrálni, és ha nem teszem, a fantázia világa kerüljön elő és keljen életre!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx