~ 4. Moment ~

   A nap már jócskán fenn mosolygott, amikor nyújtózkodva felültem az ágyamban. A földszintről mennyei illatok tekergőztek fel egyenesen a szobámba. Magamra kaptam egy hosszabb pulcsit és egy selymes, meleg zoknit és komótosan lesétáltam a konyhába. Bo már a pultnál ült, szőke haja lazán kontyba kötve díszelgett feje tetején. Rózsaszín kockás pizsamában szorongatta a kedvenc bögréjét, melyben a kakaó még meleg volt. Megpusziltam fejét, amire csak egy halvány mosollyal reagált. Leültem a mellette lévő bár székre és tekintetemmel végig kísértem anyu mozdulatait.

- Hogy aludtál nagylány?- kérdezte játékosan anyu, miközben egy tányér gyümölcs salátát tett le elém egy bögre teával.
- Régen aludtam ilyen mélyen és nyugodtan.- mosolyodtam el szélesen.
- Terveztek valamit mára lányok? Mert elígérkeztem már egy barátnőmnek és este tornára megyek.- mondta anyu.
- Nem tudom. Csinálunk valami érdemlegeset ma?- emelte rám égkék szemeit a húgom.
- Természetesen! Csak előbb felöltözünk!- kacsintottam rá. - Nyugi anyu, megleszünk. Telefonom nálam lesz, ha valami van, hívj nyugodtan! És érzed magad nagyon jól! Te meg nagylány!- böktem meg Bo oldalát - Öltözz és indulunk!- utasítottam és még megittuk az utolsó korty innivalónkat, majd ki-ki a maga útján indult készülődni. Felvettem a kikészített ruhám és elvégeztem a további teendőimet.
- Anyu!- kiabáltam le az emeletről. - Kocsival mész?
- Nem, bringával! Használhatjátok nyugodtan, de óvatosan azért. Sziasztok!- mondta és elhagyta a házat.
Lesétáltam az emeletről és még gyorsan összekészítettem a táskám. Felvettem a cipőm és pakolgatva vártam, míg a húgom elkészül. Kisvártatva nagy robajjal ért le a lépcsőn.
- Indulhatunk!- sóhajtott. Végig néztem karcsú alakján. Alig volt rajta valami. Hosszú cső farmer, balerina cipő és egy lenge kardigán, a póló felett.
- Vegyél még fel valamit! Megfázol!- utasítottam gondoskodóan. Leemelt egy fekete dzsekit a fogasról és kisétált az ajtón. Felkaptam én is egy kabátot, a kocsi kulcsot és bezártam a házat.
- Mesélsz nekem Londonról?- kérdezte, amikor már az autópályán jártunk.
- London nagy és piszkos. Mégis hihetetlen. Sokat járkáltam mindenfelé, és még most is vannak részek, amiket nem ismerek. Az emberek nagyon aranyosak és segítőkészek. Nem sokára eljöhettek, rendben?- mosolyodtam el. Bólogatott, majd elmélyedt saját gondolataiban. Annyit nőtt, és érettebb lett. Egy kész hölgy alig 13 évesen. Kék szeme most is olyan játékosan csillog, mint régen, haja ugyanúgy száll a szélben, mint régen. Bo viszont más. Már nem az a szeleburdi kislány akit én ismertem, felnőtt. Átlátja a dolgokat és megérti azokat. Be kell valljam, talán ő az aki mindenkinél jobban hiányzott. Hiányoztak a pár percig tartó furcsa veszekedések, a közös esti film nézések és a komolytalan beszélgetések. Imádtam éjszakába nyúlóan mellette feküdni és a földön kívüliekről vagy más furcsa dologról beszélgetni. De a döntésemmel mindent felborítottam. Mindent. Az a legnagyobb szerencsém, hogy nem tekintenek rám másképp.
- Tulajdonképpen hova is megyünk?- kérdezte, mintha tudta volna nem szabad tovább gondolkodnom.
- Vásárolgatunk, beszélgetünk, amihez kedved van!- mondtam nevetve. - Mesélj valamit. Hogy megy a suli?
- Hát megy...!- vonta meg a vállát.- Semmi különös nincs.
- Én ezt nem így hallottam!
- Anyu dicsekedett ugye... Pedig megmondtam neki, hogy nem kell mindenkinek tudnia.
- Mit is?- kérdeztem diadalmasan.
- A kitűnőt, a verseny eredményeket meg ilyesmiket.- mondta.
- Nagyon büszke vagyok rád! Tényleg! Én soha nem voltam képes összehozni egy kitűnőt, hát még verseny eredményeket! Legyél már egy picit büszkébb magadra. Booo! Gyerünk! Mosolyogj!
- Jó-jó na!- nevette el magát. Nevetése önfeledt és vidám volt, ami az én számat is kacagásra invitálta. Ültünk egymás mellett és nevettünk.
- És a pasik? Van barátod?- kérdezte pihegve, amikor már lenyugodott.
- Nincs nekem arra időm. És amúgy is ki viselne el?- válaszoltam keserűen. - Nah és te?
- Ami azt illeti van valami...- pirult bele mondatába.
- Komolyan??? Na jó! Mindjárt kezdhetsz mesélni.- mondtam és leállítottam a motort. Egy nagyobb bevásárló központ parkolójában voltunk. Komótosan kiszálltunk az autóból és egymásba karolva indultunk az üzletek felé.

  A nap folyamán mindent megtudtam anyu és a húgom életéről. Minden apró részletet, és persze Bo is kíváncsi volt a film forgatás folyamatára. Meséltem neki a lányokról, Juliaról és az ottani életemről. Beültünk egy fagyizóba, ahol tájékoztattam arról, hogy most azt választ amit akar. Ruha boltokat jártunk be, néhol vettünk is valamit, így a körút végére rendesen meg voltunk pakolva. Még telefont is vettem neki, pedig nagyon mérges volt rám, amiért ennyit költök rá. De mégis kire költenék? Magamra? Ugyan már!

Egy újabb adag palacsinta tésztát öntöttem szét a serpenyőben, amikor anyu betoppant.
- Milyen mennyei illatok! Főznek a kis kukták?- érdeklődött, miközben lepakolta cuccait.
- Csak én, Bo pakol fent!- mosolyogtam és puszit nyomtam homlokára. - Hogy érezted magad?
- Nagyon jó volt. Szia kicsim!- ölelte magához a lépcsőről érkező, fáradt húgomat. - Mi jót csináltatok ma?
- Vásárolgattunk...- kezdtem.
- Gattunk? Felvásároltad az összes bolt minden készletét!- háborgott Bo.
- Azért ez túlzás! Nem is vásároltunk sokat! Tényleg.- bizonygattam inkább magamnak.
- Meséljetek lányok!- nevetett anyu.
- Kaptam tőle egy iPhone-t! Meg csomó ruhát, meg nyakláncokat meg mindent. Elkölti az összes pénzét RÁM!!- hangsúlyozta ki az utolsó szavát.
- Ez tényleg sok! De minek neked ennyi minden? Minek neki ennyi minden?- intézte most már hozzám szavait.
- Nem szeretném, ha akármiben is hiányotok lenne. Azt szeretném, ha teljes életet élnétek akkor is, ha nem vagyok itt. Azt szeretném, ha mindenetek meglenne. Én már most kerestem annyi pénzt amiből hárman még legalább 2 évig minden gond nélkül megélnénk. De a film még nincs is a mozikban! Úgyhogy nagyon szeretném ha nem lenne vita, hogy kinek veszek és miből. Legyen az én dolgom! Vita lezárva!- mondtam.
- Rendben! Mit kértek a palacsintához?- érdeklődött anyu.
- Nutella!!- kiáltottuk kórusban.
- Megnézhetnénk valami jó kis filmet!- vetette föl nyamnyogva Bo.
- Oké, van ötleted?
- Nem igazán. De valami vicces legyen!
- Lehetne mondjuk a Vasember!- ajánlotta fel anya. Én kikerekedett szemekkel néztem rá. - Most mi van? Jó film!- mentegetőzött. Tudniillik amikor én beszéltem neki erről a filmről, még régebben, a legnagyobb elutasítással nyugtázta szavaimat. Bo-ra néztem, aki kacsintott, majd kezét nyújtotta egy pacsira.
- Amúgy ne azt! Amióta ennyire rajongsz érte megnéztük vagy egymilliószor!- mondta Bo.
- Mit szólnátok egy kiadós Britgit Jones maratonhoz?- vetettem fel.
- Benne vagyok! Már csinálom is a kukoricát!- pattant fel anyu.
- Nekem is oké!
   Így aztán az este hátralévő részében Jones kisasszony boldogított minket, aminek természetesen kifejezetten örültünk. Nagyokat nevettünk e bolondos lány furcsaságain és örültünk egymásnak. A tesóm vállamra hajtott fejjel nézte a filmet, de mire vége lett, csak egyenletes szuszogás hallatszódott. Anyu óvatosan felsegítette és fél álomban felbotorkáltak az emeletre. Lent maradtam még egy picit, elpakoltam a tálakat, a poharakat és kikapcsoltam a tévét. Anyu csöndesen jött vissza, és leült a kanapéra. Mellé ültem, amire rögtön magához húzott. Csak ültünk csendben, és egymást öleltük.
- Olyan büszke vagyok rád!- kezdte szipogva. - Bele sem mertem gondolni, hogy miért mentél el. Sokat sírtam, mert nem hittem el. Most sem hiszem el hogy itt vagy. Nem gondoltam volna, hogy azért mész el, hogy ilyen nagy dolgot vigyél véghez. Óriásit alakítottál a nagybetűs élet küszöbén. Magad sem biztos, hogy felmérted, hogy mekkora dolgot alkottál. Kicsim egy filmben szerepelsz! Egy csodálatos filmben. Csodálatos emberekkel. Ez hihetetlen!- fejezte be, majd halkan felzokogott.
- Shhh, nyugi anyu! Semmi gond!- csitítgattam vállát simogatva. Letörölte könnyeit és mosolyogni próbált.
- Én... Én tényleg annyira büszke vagyok rád!- ölelt meg utoljára. Vállára hajtottam fejem, ő pedig átkarolt és dúdolgatni kezdett. Régi emlékeket ébresztett fel bennem. Amikor ülünk a teraszon egy meleg nyári estén és éneklünk. Vagy amikor egy hideg, téli délutánon csokit szürcsölgetve társasjátékozunk. Könnyeket csaltak a szemembe ezek az emlékek. Mindig úgy éreztem akkor vagyok a legboldogabb, de az idő múlásával sok olyan pillanat, perc és nap adódott, amikor boldognak éreztem magam. A legboldogabbnak. Elmorzsoltam a könnyeimet és anyura néztem. Szeme még fátyolosan csillogott, de a mosolya már őszinte volt.
- Menj lefeküdni, kicsim! Nagyon fáradt leszel holnap!- indított meg. Puszit nyomtam homlokára, majd a szobámba sétáltam. Fürdés nélkül öltöztem át pizsamába és bújtam ágyba. Nem akartam lemosni ezeket az emlékeket. Azt akartam, hogy ez a nap örökké tartson. A telefonom kegyetlenül erősen világított, amikor a kezembe vettem. Írtam Juliának egy SMS-t:

Haho! Itt minden a legnagyobb rendben, és örömben. 

Veled minden ok? Hogy telik a szünet? Zozi xx

A válaszra várva körbenéztem a közösségi oldalakon. Instagramon bekövettem pár embert, twitterre posztoltam párat és átnéztem a facebookomat is. Semmi érdekes nem történt a nagy világban, úgyhogy inkább az alvás mellett döntöttem. A fül hallgatómból a kedvenc lassú zenéim szóltak, amikre képes vagyok teljesen kikapcsolni. Kevés forgolódás után megtaláltam a helyem és mély álomba merültem.

Sziasztok!

Nincs mentségem a részek elmaradására, tudom! Sajnálom, nem így terveztem, tényleg!

 Viszont TI… TI hihetetlenek vagytok! Nem győzök hálálkodni az oldal megjelenítésekért! Közel 800, úristen! Imádlak titeket!

A következő részt nagyon igyekszem szombatra hozni, de bocsássatok meg ha nem így történik.

Most már nem álltatlak tovább titeket. Harry és a fiúk pontosan két- három fejezet múlva lépnek színre!

Köszönöm hogy elolvastad!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx