~ 2.Moment ~

Dasie- Zozi 13 éves kora óta ismeri és legjobb barátnők azóta. Dasie 4 évvel idősebb nála, ami eddig mindig csak hasznukra volt. Megértik egymást és mindig kiállnak a másik mellett. Dasie Londonban egy takaros kis lakásban él, amelynek dekorációja nagyrészt a saját leleményességének eredménye. Húgaként tekint Zozira.

Bo- Zozi húga. 7 évvel fiatalabb nála, és hihetetlenül szereti. Nagyon boldog amikor újra visszakaphatja a nővérét, aki -mint kiderült- nem is akárki. Nagyon természet barát, imád kirándulni és a természetben lenni.


- Das!! Nyisd már ki!!- kopogtattam egyre erőteljesebben barátnőm ajtaján. Kinyílt az ajtó, és egy köténykében előttem állt a kissé fáradt Dasie.
- Mi ez a sietség drágám?- kérdezte mosolyogva, és meg puszilt. A puszit viszonoztam és komótosan beljebb tessékeltem magam. Levettem a cipőmet és a konyhába siettem Dasie után.
- Hogy hogy erre jártál?- kérdezte miközben egy pohár narancs levet tett le elém.
- Igazából okkal jöttem!- sütöttem le a szemem. Lábaim remegtek az idegességtől.
- Jézusom!- húzta ki velem szemben a széket. - Mi történt?
- Inkább csak mi fog…! Dasie…. Én…. Fel szeretném hívni anyut!
- Mi? Mi, mi? Várj! Komolyan? De hát ez nagyszerű!- képedt el.
- De… Izé, szóval nem merem. Félek hogy mérges rám. Hiszen két év az két év.

 ~ Két évvel ezelőtt ~

„ Csend volt. Anyuék nem voltak itthon már három napja és csak holnap jönnek haza. Remegő kézzel veszem magam elé a három papír lapot a borítékokkal. Levelet írok nekik. Apunak, anyunak és a húgomnak, Bo-nak. Búcsú levelet.

 Mert elmegyek. Nem végleg, de egy időre el.

  Anyunak jó hosszút írok, hogy ne izguljon és tudok magamra vigyázni. Senkinek nem adhatja oda a levelet, és a lelkére kötöm hogy ne riassza a rendőrséget.

  Aput megkérem, hogy vigyázzon a lányokra. Amikor tud legyen ott velük és vidítsa fel őket. Meg mondom neki, hogy igen, ezt most muszáj volt, de amint vissza jövök mindent elmagyarázok neki is és mindenkinek.

  Bo-t megkérem hogy legyen erős és ne keveredjen bajba, amíg nem tudok rá vigyázni. Hogy igyekezzen a lehető legjobbat kihozni magából és ne törjön össze, mert visszajövök és akkor jobb lesz mint eddig.
      Megcímzem a borítékokat és utoljára leellenőrzök mindent. A bőröndjeim vigyázzban állva várnak, a nagy lépésre. Az asztalon hagyom a leveleket. Lekapcsolom a villanyokat, és kilépek a kora délutáni hűvös levegőbe. Az ajtót bezártam és egy utolsó, búcsú pillantást vettem a házra, majd a vonat felé vettem az irányt.
    
Lassan értem el a reptérig. Igyekeztem nem elsírni magam, mert nem lett volna méltó.
Hiszen az én döntésem ez az egész! Az út folyamán legalább százszor megfordult a fejemben, hogy leugrok a vonatról és visszamegyek. De nem engedhettem meg magamnak. Ha már belevágtam, csináljam is végig, nem?!
    A Londonba menő járat 21:00-kor indult. Becsekkoltam és egy ELLE magazint lapozgatva próbáltam lenyugtatni magam. Állandóan azon gondolkoztam, hogy mi lesz. Mit fognak csinálni, amikor megtudják ezt az egészet.”

- Oké figyelj! Vedd elő a telefonod. Ülj le a kanapéra és szorítsd meg a kezem! Menni fog!- mosolyodott el bíztatóan.
Arcán csak most látszott igazán a szeretet. Ő volt az egyetlen aki tudott az akciómról két éve. Akkor nagyon ellene volt, de megbarátkozott vele és most nagyon vigyáz rám. A legjobb barátnőm immáron anyukámmá lett és mindig mellettem van. Egy iskolában dolgozik tanítóként és nagyon jól bánik a gyerekekkel. Öröm nézni, ahogy kielégítő válaszaival gondolkodásra készteti a 7-8 éves csöppségeket. Nem egyszer voltam bent nála a suliban, és hihetetlen amit csinál. Megszerettette a gyerekekkel a sulit, a tanulást és ezt az egész közeget, és azért valljuk be, ez nem minden tanárnak sikerül!
  Lassan kivettem a táskámból a telefonom és a számok közül kikerestem, azt amit már oly régen kívánkoztam tárcsázni. A zöld telefon villogni kezdett és kicsöngött. A szívem egyre hevesebben vert. Azt kívántam bárcsak ne lettem volna ekkora hülye, hogy erre szánjam el magam. Már éppen letetettem volna mondván: Nem veszi fel, amikor egy kedves női hang szólt bele. Anyáé.
- Halló tessék!- mondta.
- Öhm… Szia…. Szia anya!- mondtam elhaló hangon és a túlsó végen hirtelen zokogás tört fel.
- Zzz… Zozi? Te vagy az kicsim? Hol  vagy? Mit csináltál és jézusoom!- hatódott meg anya. Hangja remegett az izgatottságtól, a kíváncsiságtól és a megkönnyebbüléstől, egyaránt.
- Igen, anya. Én vagyok. Sajnálok mindent. Csak el szerettem volna mondani, hogy vége! Haza megyek. Egy pici időre csak, de nagyon sok mindent el kell mondanom, nem csak neked. Most nem szeretnék mondani semmit. Holnapután reggel indul a repülőm Londonból. És anya? Lehetne egy kérésem?
- Londonból? Hogy kerülsz te oda? Uramisten kicsim! Persze, hogyne! Micsoda?- anya hangja semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Ugyanúgy megnyugtat és ellazít, mint régen. Amikor négy évesen szörnyekről álmodtam és Ő elmondta hogy nem szabad félni, mert akkor többen jönnek. Inkább mosolyogjak, akkor elijesztem őket.
- Majd mindent elmondok anyu! Ha itt lesz az ideje! Küldök egy listát azokról a személyekről, akiknek meg kell írnod vagy mondanod, hogy szombaton délben legyenek otthon, mert egy fekete autó fogja várni őket!
- MII, miért? Mire készülsz te lány?- kérdezte pajkosan.
- Majd meglátod. Természetesen ez rád is vonatkozik. Az autó mindenkit ugyanoda fog vinni. Egy terembe mentek ahol fotelek, párnák lesznek egy vászonnal szemben. Foglaljátok el magatokat,  egyetek, igyatok amíg nem jövök. Anyu ennyit mondhatok!- fújtam ki magam.
- Jó jó! Nem kérdezek többet! Csak annyit… Hogy jól vagy?- kérdezte megszeppenve.
- Soha jobban!- mosolyodtam el szélesen. - Bo ott van valahol a közelben? Szeretnék vele is beszélni.
- Igen, egy perc és hívom! Macaaaaa!- kiabált a vonal túlsó végén.
- Mi az?- jött a csicsergés. Egy nagy lány hangja. Egy nagylányé, aki még kicsi volt amikor ott hagytam.
- Téged keresnek!- mondta anyu és valószínű Bo kezébe nyomta a telefont.
- Igen?- szólt bele kissé félénken.
- Szia Húgi! Hogy vagy?- kérdeztem csendesen, amire egy felsüketítő sikoly volt a válasz.
- Úristen Zo, te vagy az?? Jézusom! Anyu Zo hívott! Úristen úristen!- szinte alig kapott levegőt. Dasie csak csendben kuncogott mellettem, mert jól ismerte ezt a rajongó féle reakciót, méghozzá tőlem!
- Jól van, na! Nyugi! Holnapután haza megyek! És csapunk egy közös shoppingolást, oké?- kérdeztem mosolyogva.
- Tökéletes! De most megyek! Várnak!- mondta sejtelmesen. - Puszi! Vigyázz magadra és várlak!
- Sziasztok!- ejtettem ölembe a telefont. Akaratlanul is egy óriási mosoly húzódott a számra és sikongatva Dasie nyakába ugrottam. Könnyeimmel küszködve próbáltam eligazodni az érzéseimen.
  Hihetetlen hogy nem haragszanak rám. Hogy ugyanolyan, sőt nagyobb örömmel fogadják a telefonom és boldogok, hogy újra láthatnak. Hogy nem kell tovább aggódniuk miattam. Megnyugodtak, remélhetőleg örökre.
- Köszönök mindent!- fordultam Dashez.
- Tudod hogy nem kell! Majd egyszer nekem is lesznek gondjaim, amikor te ugyanígy mellettem leszel, nem?- természetesen de, válaszoltam volna, de ehelyett inkább a nyakába borultam és jó erősen megszorongattam.
- Jó lenne ha te is haza tudnál jönni! Igazából ez az egész, arra megy ki, hogy megmutassam a családomnak és az otthoniaknak a filmet. Semmi több!
- Tudod, hogy nem tudok menni! De nagyon fogok izgulni és minden rendben lesz, tudod!- mondta és puszit nyomott homlokomra. Integetett egészen addig, míg a fekete Rover le nem gördült a kocsi beállóról.
  A kocsiban halkan szólt a kedvenc albumom és én boldogan kocsikáztam hazafelé. Senki nem tudott volna most elszomorítani, és még az idő járás is csak javítani akart a már így is fényes kedvemen. A nap lágyan melengette a londoniakat. A forgalmas utcákon az emberek neki vetkőztek a jó időnek és mindenki egy szál pulóverbe üdvözölte a tavaszt.

 Egy takaros kis lakásban lakok. Mindenem meg van, amire szükségem van. Ruhák, cipők, táskák ömlenek ki mindenhonann, mert a menedzserem szerint egy filmsztárnak nem lehet üres a szekrénye. Hát igen, Julia, egy kicsit maximalista ezen a téren és még sok más téren is. Hihetetlen ember, nagyon pontos és ragaszkodik a tökéletességhez. Aranyos, megértő és tudja hogy min mentem keresztül, tolerálja is, egy bizonyos ideig. Figyel arra hogy minden pakkul menjen és intézi azokat az ügyeimet, amiket még nem tudok. Nagyon jó munkaerő.
Igazából ő ellenzi egyedül, hogy itt lakom. Állítása szerint túl pici. De könyörgöm, egy embernek miért kell több ennél? Mindegy is.

  Elkezdem összepakolni a dolgaimat a nagy utazásra és előkészítem a ruhámat, amit az utazásom napján szeretnék felvenni. Lassan eltelik az idő és én izgatottan bújok ágyba, mert az elkövetkezendő napok sok meglepetést tartogatnak számomra.


Sziasztok! Itt is lenne a második fejezet, ami, ahogy ígértem, hosszabb lett. Remélem elnyerte a tetszéseteket. Lassan minden bonyodalomra és furaságra fény derül, türelem! A fejezet előtt láthattatok két ismertetőt két szereplőről, remélem minden világos volt!:)
  Köszönöm a rengeteg oldal megjelenítést, nagyon hálás vagyok! Nyugodtan kommenteljetek, nem harapok!:D
 Kinek hogy telik a suli, milyen volt az első hét? Nekem mozgalmas volt… Javítók, tz-ék, felelések, meg minden. És ez még folytatódik...
  A következő fejezet nem biztos hogy szombaton megérkezik, mert aznap FELVÉTELIZEM… Szóval valószínű vasárnap/hétfő magaslatában találkozhattok az új résszel!

Remélem nem okozok csalódást!

Berry, xx