~ 8. Moment ~

Reggeli rituálémat a csengő éles hangja szakította meg. Lassan sétáltam az ajtó felé, és mosolyogva kinyitottam.
- Szia!- Dasie állt ott, úgy, mintha le sem feküdt volna. Arca sima volt, mégis fáradt. Haja egyenes tincsekben omlott vállára. Gyönyörű volt. Sokszor mondom neki, de csak néha látom a szemében, hogy elhiszi. Pedig az. Gyönyörű.
- Gyere!- intettem be, és vissza sétáltam a konyhába egy adag kávé elkészítése erejéig.
- Hogy hogy ilyen korán?- néztem szemeibe.
- Ma nem megyek be, és részben emiatt is jöttem!- mondta. Mosolygott, de hangja komoly volt. Letettem elé a megízesített kávét, majd fogtam a magamét és átsétáltunk a nappaliba.
- Hát akkor hadd halljuk!- mondtam.
- Szóval, ott hagyom a sulit!-emelte rám tekintetét.
- Mi?- erre nem számítottam. - De Das, az az életed! Nem hagyhatod ott. Úristen. És mihez kezdesz a suli helyett?- fújtam ki a levegőt.
- Nyugi, ne aggódj értem, már mindent kiterveltem. Mivel a tanári fizetés nem nagy, de ennek így is nagyon kicsi részét éltem fel, ami azt jelenti hogy összegyűlt egy nagyobb összeg. Szeretnék nyitni egy éttermet, ebből az összegből. És nem hagynám abba a tanítást soha! A suliból nem véglegesen megyek el, ott maradok fél állásban, de valahogy muszáj összeegyeztetnem azt a két dolgot, ami érdekel!- mondta és arca bűn bánást sugárzott.
- Dasie, biztos ez? Mármint tényleg ezt szeretnéd? Nem csak apukád miatt?- tudni akartam hogy, tényleg ez-e a szíve vágya.
- Tényleg! Én ezt szeretném csinálni! Ezt a két dolgot. Emlékszel? Mindig azt mondod legyek önmagam és járjam a saját utam. Azt hogy éljek úgy, hogy büszke legyek magamra. Épp ezt teszem!- mosolyodott el és magához húzott. Szorított, mintha az élete függne tőlem, pedig semmi sem függött. Na jó. Valami biztos! Hiszen legjobb barátnők vagyunk, vagy mi?! Átkaroltam és halkan megszólaltam:
- Csak azt szeretném, ha minden rendben lenne veled. Nem akarom, hogy az én életem befolyással legyen a tiédre. Tegnap, amikor kijöttem egy boltból, egy csapat várt rám. Mindenki aláírást és fotót szeretett volna. Egyre többen és többen lettek. Mindenki a nevemet skandálta, sikítoztak és volt aki sírt. Annyira új ez nekem, hogy képtelen voltam úgy viselkedni, ahogy azt a helyzet elvárta volna. Sokan voltak, én pedig azt mondtam a testőrömnek, hogy nem kell mindenhova elkísérni. Azzal nyugtattam hogy még nem vagyok annyira ismert. Ennek ellenére fotósok is gyűltek körém, és amikor elfogyott a tömeg, kérdésekkel és vakukkal bombáztak. Alig jutottam el a kocsimig, és onnan haza. Egyszóval, nem szeretném, ha azt hinnéd az neked való, és csalódnod kell.- néztem rá, s remélem megérti miről is beszélek.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy számodra volt rossz döntés ez az egész?- vont kérdőre félelemtől csillogó szemmel.
- Nem, dehogy! Csak új még, és szoknom kell, ennyi!- kacsintottam rá és nevettem. Újra együtt nevettünk. Csilingelt hangja az üres lakásban, és az unalmas kedd reggelemet is csodássá tette.
- Nos, csak muszáj volt valakinek elmondanom, úgyhogy ennyi lett volna.
- Okés! Figyelj, én támogatlak, legyen akármi is. És egyet jegyezz meg, ha segítség kell, legyen az anyagi, lelki, fizikai, itt vagyok. Nálam te leszel mindig az első, úgyhogy nagyon kérlek, akármi van szólj!- kértem, ő pedig mosolyogva bólintott. Ismét láttam a könnyeket összegyűlni a szemében, de lenyelte őket. Akárhányszor ilyen mély és lelki beszélgetést folytatunk, valamelyikünk mindig sír. Ez már megszokott. De általában együtt sírunk. Ez olyan barátnős dolog. Most viszont valószínű nem akarta a sírásra fordítani az időnket, mert megszólalt. Hangja eleinte bizonytalan volt, de egyre stabilabbá vált:
- Szóval, az a helyzet, hogy már nézelődtem üzlethelyiség ügyben, és találtam is pár helyet, szóval ha majd ráérsz, elmehetnénk megnézni!- mondta.
- Ma?- nevettem fel. - Ma semmi dolgom, Julia szabadságot adott!
- Hát akkor munkára!- csapott meg a combomon, én pedig nevetve szedelőzködni kezdtem. Elszaladtam a fürdőszobába, megfésülködtem, arcot és fogat mostam, és eszeveszett gyorsan választottam ki a ruháimat. Izgatott lettem, hogy valami olyasminek leszek része aminek eddig nem. Az, hogy Dasie éttermet nyit, nagyon jó. Bár a tanítás a mindene, istenien főz és olyan újításai vannak, hogy a gondolatára is megkordul a gyomrom. A lehető leggyorsabban készültem el, és már futottam is hozzá. A nagy sietségben Dasie karjai között kötöttem ki, ugyanis a lábaim alól kicsúszott a szőnyeg.
- Óvatosabban!- próbált komolyan rám szólni, de arcát eltorzította a kitörni kívánkozó nevetés. Két másodpercig tartott karjaiban, majd elengedett és én belé karoltam. Egymagasak voltunk világ életünkben, úgy hogy ez sosem okozott gondot. Lesiettünk és rögtön autóba pattantunk. Felhangosítottam a rádiót amire mindketten dúdolni, majd énekelni kezdtük az aktuális dalt.
    Újabb emlékek törtek felszínre. Amikor Dasie és én vásárolunk. Mindig a végéről kezdjük, soha nem szépen sorban megyünk a polcok között. Általában a kocsit közösen toljuk magunk előtt, és elmegyünk a bolt hátsó részlegébe. Majd onnan előre. Nem egyszer volt már olyan, hogy hangosságunk miatt, csak bizonyos időtartamot tölthettünk a boltban. Énekeltünk és hangosan nevettünk. Jól éreztük magunkat. Dasiehez nem kötnek szomorú dolgok, csak néhány és azok is ugyanolyanok. Annyiszor kellett elválnunk életemben, hogy elmondhatatlan. Das hamarabb költözött Londonba, mint én, így azt az időt is külön töltöttük. Annyi elbúcsúzás a világon nincs, amennyit mi végig csináltunk, mégis ezek eltörpülnek a csodás emlékek hada mellett. A nevetéseink, a bohóckodások és a féktelen jókedv. Csak ezek vagyunk mi. Ábrándozásomból Dasie hangja zökkentett ki:
- Szivi, zöld van, mehetsz!- bökött meg.
- Persze!- bólintottam és rányomtam a gázra. - És itt merre?
- Jobbra be a kis utcába, és azt hiszem a harmadik vagy a negyedik ház! Az a sárga ott!- mutatott előre én pedig oda kormányoztam az autót.
- Ez?- mutattam egy megviselt sárga épületre. Egy emelete volt, ablakai besötétítve néztek ránk. Inkább félelmetes volt, mint barátságos vagy hívogató.
- Ühüm! Azt mondta a néni hogy ő ma itt lesz, úgyhogy csengessünk nyugodtan!- mosolygott Das.
- Itt van csengő?- nevettem fel kínosan, és bár maró irónia volt a hangomban, igazam lett. Sehol egy csengő.
- Akkor menjünk be!- mindig is kalandvágyó volt. Kezével meglökte az alacsony kert kaput, amely nyikorogva adott utat. A rozsdás ajtó mögött köves út vezetett a bejáratig. Az út mentén valaha nagyon szép virágok nyílhattak, de mára már csak a gaz és a gyomnövények tenyészhelye volt. A bejáratiajtó is nyitva állt, és Dasie kopogás nélkül benyitott. A ház üres volt, poros és elhagyatott. Pókhálók díszítették a plafont, de néhol akár a földig is elértek. A mennyezeten penész látszódott, és szinte tapintható volt az állott bűz és doh keverékének szaga.
- Das!- suttogtam. - Szerintem nem ez az ideális hely egy étteremhez...
- Valahogy nekem is ez az érzésem, menjünk gyorsan mielőtt a néninek feltűnik, hogy itt vagyunk!- mondta és sebes mozdulatokkal indult az ajtó felé. Szorosan mögötte mentem, behajtottam magam mögött az ajtót és szinte futottunk az autóig. Bepattantunk és a gázra taposva hagytuk el a kísértetházat.
- Pedig a néni kedves volt!- húzta el a száját barátnőm.
- Elhiszem, talán nem mérte fel a dolgot. Nyugi, érzem a következő jó lesz!- mosolyodtam rá és a kijelölt célhoz hajtottam.
    Egy nagy fehér ház előtt álltunk meg. Ajtaja nagy, vésett fa ajtó volt. Csengettünk, majd egy középkorú nő jelent meg az ajtóban.
- Üdv lányok! Gyertek beljebb!- invitált. A ház egy szintes volt, csak egy padlás tér volt fölötte. Barna parketta borította a padlót és a falak is fával voltak beborítva. Dasie a kezemet fogva próbált betelni a látvánnyal, sikertelenül...
Csodás nagy ablakok néztek a még megműveletlen kertre. Maga a ház óriási volt, étteremnek mégis barátságos nagyságú. A nagy épületrésztől leválaszta volt egy kisebb, pont konyhának megfelelő.

- Ezt szeretném!- sóhajtott Dasie.  A hölgy aki körbe vezetett minket elégedett arccal nyugtázta reagálásunkat a házat illetőleg. Csodás kis terasz nyílt a kert felé, ami egy kertiparty ideális helyszíne is lehet, akár. Mindig is vizuális természet voltam, ezért szemem előtt rögtön megjelent az étterem. Asztalokon kicai fehér terítő, nyugodt és vidám hangulat, sehol egy goromba vagy ideges ember. Ez a hely egy jó randi hely lesz, már érzem. Pontosan ilyen helyre vágynék, az első randimon.

- Ezt megszeretném vásárolni!- mondta öntudatosan Das.  A hölgy bólintott és intett, hogy kövessük.

◆◆◆

     

- Köszönöm, hogy eljöttél, sokat jelentett!- mondta Dasie.

- Ez csak természetes! De most menj, mert mindketten itt alszunk el. Legyél jó, és majd beszélünk, rendben?- utasítottam, mint egy anyuka.

- Igenis kapitány!- nevetett és puszit nyomott arcomra. Kiszállt az autóból és elnyelte az éj sötétje.

  Haza hajtottam, és fáradtan vonszoltam fel magam a lépcsőn. Lepakoltam a cuccaimat a konyhában, és egyenesen a szobám felé indultam. Átöltöztem pizsamába, és kimerülten dőltem ágyba.

Hagytam hogy szemeimet álom súlytsa és ragadjon magával egy másik világban.

Sziasztok!
Íme következő fejezet! Kicsit rövidre sikerüt, de úgy gondolom ez most pont így jó.
Nagyon köszönöm az 5 feliratkozót, és az 1550 oldalmegjelnítést, nagyon jól esik. Még jobban esne egy pár komment, de nem leszek telhetetlen!
Lassan eljön az általam nagyon várt fordulat, amit az ismertetőben említettem, még a blog elején.
Kitartás, már csak pár hét és vége a sulinak!!

Remélem nem okozok csalódást!

Bezz, xx