~ 7. Moment ~

A telefonom unalmas pittyegése már idegesítő volt. Miért nem veszi fel? Akkor próbáljuk meg újra Bo-t. Hátha. Kicsöng, ami jó jel.
- Szia!- szól bele egy rekedtes hang.
- Na végre!  Azt hittem már fel sem veszed.- mondtam idegesen.
- Jó, bocsi. Aludtam. Mizujs?- kérdezte nagylányosan.
- Megvagyok. Nagyon unatkozom, kéne valamit csinálni, de semmi ötletem. Te, hogy vagy?
- Hát elég jól. Tegnap voltam futóversenyen.
- Ééés?- kérdeztem büszkén.
- Hát első lettem, de nem nagy cucc!- mondta szerényen.
- Még hogy nem. Nagyon ügyes vagy, gratulálok. Küldhetek valami pici ajándékot? Nem fogod kidobni, ugye?
- Nem fogom, de inkább ne. Semmi értelme, nekem az az ajándék ha láthatlak.- mondta és hangjából áradt a vágy és a szomorúság.
- Kicsim, mindennél jobban örülnék ha ide jöhetnél, de most én is alig vagyok itthon, és nem szeretném ha téged is bele kevernének ebbe az idióta maszlagba! Sajnálom.- mondtam elhaló hangon.
- Mi? Mit írnak rólad? Ne már....
- Mindent. Találgatnak, hogy vajon direkt megszerveztem- e hogy a srácokkal legyen az interjú, vagy hogy miért nem mondom meg hogy ti hol laktok. Hasonlók. Nem szeretném, ha rólad is különböző pletykák terjengenének. Fontosnak tartom, hogy amíg lehet nyugton élj a pici világodban, rendben?- kértem anyáskodón.
- Rendben. Kérdezhetek valamit?- huncut volt a hangja.
- Te? Akármit!
- Ha van egy fiú...- nem bírtam ki, hogy ne nevessek és visítsak egyszerre. - És tetszik, és elvileg én is neki, de itt megállt a tudomány... Mit tegyek?
- Először is ki ez a srác? Suliba jár? Vagy edzésről ismered? Hány éves, hogy néz ki és hogy hívják?- bombáztam kérdéseimmel.

- Nyugi, állj már meg! Egy srác, edzésről. Két évvel idősebb nálam, Davenek hívják. Szőkés barna haja van, kékes szürke szeme és hihetetlenül izmos, és magas. Helyes, mintha a kifutóról lépett volna ki. Izléses és okos, nagyon sokszor összetalálkozik a tekintetünk és istenem…- sóhajtott egy nagyot, amire rögtön beugrott a tipikus álmodozó arc.

- Elééég! Okés, szóval. Tutira bejössz neki, ami tök jó. Viszont ne te legyél az, aki megteszi az első lépést, ez a fiúk dolga. Majd lassacskán lép. És ha megtette az első lépést, indulj el vele együtt azon a bizonyos úton. Hagyd magad elvarázsolni és légy önmagad. És küldd el a srác elérhetőségeit, ha kérhetem.- nyomatékosítottam.

- Értettem főnök! És amúgy magadnál is alkalmazhatnád ezeket a jó tanácsokat, ha javasolhatom. Láttam ám az interjút és nem vagyok vak!- mondta ördögi hangon.

- Ugye nem azt gondolod hogy én és Harry?? Ugye nem… Oh hát persze hogy azt hiszed, juj de kis görény vagy, Bo! Ezért még számolunk, esküszöm!

- Állok elébe, na puszi!

- Puszi, és küldj jelet magadról, ha bármi van!- mondtam és letettem.

  Délután három felé járhatott, én viszont még mindig a nappali szőnyegén ültem és a kedvenc nyomozós sorozatom sokezredik részét néztem újra, amikor csengettek. Feltápászkodtam és megigazítottam a ruhám. Nem vártam senkit. Dasie dolgozik, más meg nem igazán szokott csak úgy beállítani hozzám. Óvatosan nyitottam ajtót, és egy pillanatra elállt a lélegzetem. Harry állt az ajtóban.

- Szia, erre jártam, gondoltam beugrom pár percre, remélem nem zavarok!- mondta és megölelt. Puszit nyomott arcomra, én pedig csak ámultam.

 - Nem, dehogy is. Gyere beljebb nyugodtan!- invitáltam be. Harry belépett és az előszoba máris kicsinek bizonyult. Szívem hevesen vert és valami nem volt rendben odabenn. Levette kabátját és felakasztotta a szekrényben lévő vállfák egyikére.

- Kérsz valamit inni vagy esetleg enni? Tudok szolgálni vízzel, teával, kávéval, és mindenféle gyümölcslével- emeltem rá tekintetemet, amikor ő már helyet foglalt a pult mellett egy bárszéken.
- Egy kávét megköszönnék! Mi újság veled? Hogy mennek a dolgaid?- kérdezte és furcsa volt a közvetlensége.
- Megvagyok, bár pont ma beszéltem a tesómmal és nagyon szeretném látni végre, őt is és a családomat is. Te? A fiúk?
- Épp turnéra készülünk. Nagy a feszkó, úgyhogy minden apróságra felkapjuk a vizet. Húzós időszak ez nekünk!- mondta és elhallgatott. Szemével minden mozdulatomat követte, ahogy kiöntöm a kávét egy bögrébe, tejet és cukrot rakok mellé egy tányérra és egy kis doboz kekszet teszek elé.
- Nagyon kedves vagy, köszönöm!- mondta és megízesített kávéjába kortyolt. - Igazándiból nem is nagyon értem magam, hogy hogy van képem így ideállítani, csak tudod...
- Nem, nem Harry!- szakítottam félbe. - Tényleg meglepett egy picit, hogy itt talállak, de semmi gond. Örülök hogy feljöttél, mert látszik hogy egy kis nyugalomra van szükséged. Merre jártál?-simogattam meg kezét és bíztatóan rámosolyogtam.
- Csak kocsikáztam errea-arra. De tudod, annyira nehéz. Mindig megfelelni és tökéletesnek tűnni. Úgy csinálni mintha semmi sem fájna és eltűrni, hogy mindennel bombáznak és gyanúsítanak, egyszerűen nem megy tovább.- fújta ki szaggatottan a levegőt és látszott hogy a sírás határán van. Sok emberhez volt szerencsém eddigi életem során, és nagyon sokuk lelki segítséget kért tőlem. Ha nem színésznő lettem volna, biztosan pszichológus lenne belőlem. Itt most semmi hátsó szándéka nincs Harrynek, csupán segítségre, csendre és nyugalomra van szüksége.
- Elhiszem Harry. Nagyon nehéz lehet most neked, ez tagadhatatlan. De tudnod kell hogy mindezt nem egyedül kell végig csinálnod. Hiszen akár hiszed, akár nem a többiek is ugyanezen mennek keresztül. Ők ott vannak neked, aztán Gemma vagy Anne, és ahogy látod én is. Akárkihez fordulhatsz. Mindenki segíteni fog, de valahogy magadban is rendbe kell tenni a dolgokat. Szem előtt kell tartanod, hogy bár olykor nehéz és idegesítő, ez az életed. Ha ez nem lenne, ki tudja te hol lennél most. Harry, kitartás és fel a fejjel, rendben? Minden a helyére kerül lassan!- fejeztem be és magamhoz öleltem. Szorosan karolt és fejét nyakamba fúrta. Csak ültünk a nappaliban, egy apró fény sugáron kívül homály fedett minket. Csend volt, mély, csontig hatoló csend.
- Köszönöm! Hogy lelket öntöttél belém, erre most nagy szükségem volt. Az ember nem is gondolná, hogy mennyivel egyszerűbb olyannal megbeszélni a dolgokat akit nem is annyira ismerünk. Mármint félre ne értsd, de ez így nagyon jó volt.

- Persze hogy nem értem! Mit szeretnél csinálni, vagy mész?- kérdeztem és szívem mélyén egyetlen válasznak tudtam volna örülni, de ezt magamnak is alig akartam bevallani.

- Nem gond ha maradok? Az egyedül lét csak felemésztene…-nézett ki az ablakon.
- Örülök, ha maradsz! És Harry?
- Hm?
- Tudatosan jöttél ide, vagy csak kellett valaki aki megvigasztal?- kérdeztem, és beleremegtem saját szavaimba.
- Tudatosan!- emelte felém fejét és szeme őszintén csillogott. Bólintottam és a vendégszoba felé vettem az irányt. Paplant és huzatot szedtem elő, behúztam, de a gondolataim már rég egy más világban kalandoztak. Miért reagálok így Harryre? Hiszen mindketten emberek vagyunk! Nincs benne semmi szokatlan, hogy itt van, hiszen amikor az interjú után órákon át beszélgettünk, teljesen világos volt, hogy barátságot kötöttünk, ami ezt is jelenti. Viszont tudatosan jött.
  Gondolatban próbáltam lenyugtatni magam, és háttérbe szorítani a mocskos fantáziámat. Harrynek egy barátra volt szüksége, aki kívüláll az ő problémáján, és ezért én, oké? Semmi más szándéka nem volt, és jobb lenne ha te is leállítanád magad! Még nem is ismered eléggé, gondoltam és reméltem hogy ennyi elég lesz.
  Harry még mindig a kanapén ült és a családi fotókat nézegette a falon.
- A kis szőke lány a tesód?
- Igen, aki már nem is annyira pici!- mosolyodtam el.
- Az a kép csodálatos!- mutatott egy viszonylag nagy ábrázolatra. Sötét kék keretben az összekulcsolt kezeink látszódnak csak. Akkor csináltuk, amikor legutoljára otthon voltam.
- Most hány éves?- kérdezte Hazz.
- 13 és épp bepasizni készül!- nevettem. Harry is nevetett önfeledten és őszintén.
- Van kedved filmezni, vagy akármit csinálni?- kérdeztem most én.
- Túl sok filmet láttam már az elmúlt pár héten. Beszélgethetnénk!- húzta ismerős pimasz mosolyra száját.
- Okés, gyere csinálok valami vacsit és közben dumáljunk az élet nagy dolgairól!- intettem a konyha felé. - Meleg szendvics jó lesz? Túlságosan lusta vagyok máshoz!
- Tökéletes! 
- Amúgy, Harry! Még nem is kérdeztem, tényleg csak egy jól irányzott tipp volt, az hogy hány gyereket szeretnék?
- Honnan tudnám? Tényleg csak tipp volt! Ha már itt tartunk, hogy neveznéd őket?
- Nem tudom, és ez nem csak tőlem függ majd!- feleltem és letettem a gőzölgő kenyereket az asztalra.
- Miért akartál színész lenni?- mosolygott a göndör fiú.
- Régóta színészkedem, úgy 10-11 éves korom óta vonz ez a világ. Elhatároztam, hogy megvalósítom az álmaimat és híres színésznő leszek! Úgy gondoltam, hogy így meg tudom mutatni, hogy ki is vagyok én. Nem túl eredeti, de igaz!- mosolyodtam el.
- Nekem tetszik!- nevetett. - Nincs valami édességed? Úúúgy megkívántam valami édeset!
- Ohhó, édesség hegyek vannak a kamrában. Mit szeretnél enni? Nutella, oreo, cukrok, kekszek, chips, amit akarsz, minden van itt! Á, nézd mit találtaam! Csokis keksz és egy kis nutella, mit szólsz?
- Mmm, mennyei! Tudod otthon nálam is ilyen édesség raktár van, mivel nem vagyok jó szakács, mindig olyat csinálok hogy van egy keksz alapom és mindent bele rakok. Amit találok, és ezekből mindig  jó sütik lesznek. 
- Én nagyon szeretek sütni-főzni, amikor a bartnőm itt van, mindig valami különlegeset főzünk. Az apukája séf, úgyhogy nagyon otthon van a konyhában.- mondtam. Ránéztem Harryre és elfogott a nevetés. A fiú arca tiszta nutella volt. Még az orra is.
- Ne nevess, a te arcod is olyan!- mondta és kezével egy jó adagot kent- az eddig valószínűleg tiszta- arcomra.
- Ohh Harry, ezt még megkeserülöd!- kiáltottam, és egy újabb adag krémet kentem szét az arcán. Ez a játék így folytatódott, míg teljesen barna krémmel fedettek lettünk mindketten.
- Hazz, azt hiszem le kéne mosni magunkról ezt az izét! Arra van a fürdő!- mutattam ő pedig besétált az ajtaján. Én saját fürdőm felé vettem az irányt, igyekezve hogy ne érjek semmihez hozzá. Levetkőztem, ruháimat egyenesen a szennyesbe dobtam és beálltam a zuhany alá. A meleg víz leolvasztotta rólam a nutellát és felfrissülve léphettem ki a fülkéből. Egy pizsamát szedtem kis a szekrényből, és megkerestem a legnagyobb  ruháimat. Egy óriási melegítő, egy hasonló nagyságú pulcsi, amivel szolgálni tudok Harrynek.
- Hazz!- kopogtam be a fürdőbe.
- Mondd!
- Találtam neked ruhát, beadjam?
- Ühüm!- és kinyitotta az ajtót. Éppen a neki odakészített fogkefével sikálta fogait, amikor megzavartam. Egy szál törülköző volt dereka köre csavarva, aminek láttán megpróbáltam minél kevésbé zavartnak látszani. Odanyújtottam a ruhákat.
- Remélem jók lesznek!- ő bólintott és becsukta az ajtót. A konyhába sétáltam, és elállta lélegzetem mekkora rumlit csináltunk. Az üveget kidobtam, nedves szivaccsal próbáltam eltüntetni a pultról és az asztalról a nyomokat, viszonylag nagy sikerrel. Elmosogattam a tányérokat, és a helyére raktam a dolgokat. Mire végeztem Harry az általam adott ruhákban megjelent az ajtóban.
- Megyek lefekszem!- mondta és pedig bólintottam. Odajött hozzám és átkarolt. Teste jóval fölém magasodott, éppen melléig értem. - Köszönök mindent még egyszer, kedves tőled, amit értem tettél, úgyhogy jövök neked egyel!
- Jajj ugyan már Harry! Ez a minimum, amit tenni tudok! Örülök, hogy feljöttél, így legalább nem voltam annyira egyedül.- mondtam és megszorítottam. Kezei lehullottak rólam és szobája felé indult. Mosolyogva követtem szemeimmel mozdulatait, aztán én is elindultam szobám felé.
- Jó éjt Fée!- kuncogtam a most rám ragasztott néven. Tündér.
- Jó éjt Harry!- mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Sziasztok!
Há újabb késésel, de meghoztam az újabb fejezetet. Saját magamat is megleptem azzal, hogy ez lett a vége, de hát majd csak lesz valami!
Köszönöm az 1400 oldalmegjelenítést, nagyón jól esik. Viszont nem kommenteltek. Dasienek nagyon köszönöm hogy kitart mellettem és itt van, de nem csak az ő véleményére vagyok ám kíváncsi. Érdekelne hogy TE mit gondolsz, arról amit írok. Csak pár szót, megköszönném!
Legyen jó hetetek, és kitartás! Kevesebb mint 50 nap van már a suliból, azt meg fél lábon is, nem?!

Remélem nem okozok csalódást!

Bezz, xx